2013. február 10., vasárnap

8. fejezet


 - Hogy csináltad a tüzet? - kérdeztem Jamie-t.
 A fiú mellettem sétált. Úgy döntöttünk, tovább indulunk. Nem maradhattunk sokáig egy helyen, különben azok a lények megtalálnak minket, aminek egyikünk sem örült volna.
 Miután ettem, sokkal jobban éreztem magam. Már nem volt olyan üres a gyomrom, és ettől erősebb lettem. Újra erőre kaptam és így már könnyebben el tudtam indulni.
 Az előbbi kérdésemre Jamie még mindig nem válaszolt. Lehajtott fejjel nézett maga elé, a fekete haja a szemébe lógott. Arcát csak oldalról láttam, de tisztán kivehető volt, hogy gondolkozott. A szemében megcsillant valami. Nem láttam, milyen érzelem lehetett, de biztos voltam benne, hogy nem fog válaszolni a kérdésemre.
 - Jamie... - megálltam. A fiú még lépett kettőt, majd ő is lelassított. De nem nézett hátra. Ugyanúgy maga elé meredt, miközben én még mindig vártam a választ.
 Pár pillanatig még bírtam, de aztán elindultam. A fiú mellé értem, és utána ő is jött velem. Végig őt néztem. Nem tudtam, hogy miért nem árulja el. Biztos voltam benne, hogy titkol valamit, és nem csak annyi, hogy képes tüzet gyújtani a semmiből. Sokkal több annál, és úgy éreztem, muszáj kiderítenem. Mintha nem is ismerném, döbbentem rá. Eddig azt hittem, minden fontos információt elmondott, de úgy tűnik, nem. És ez zavart a legjobban. Ő tudta, hogy boszorkány vagyok, csak itt nem használhatom az Erőmet. Azt sem tudtam, miért került ide. Elég hihetetlen az, hogy egy nap itt ébredt, úgy, hogy nem csinált semmit. Ráadásul ha csak egy halandó ember, akkor miért kerülne ide?
 De nem kérdezhettem csak úgy rá, mivel nem válaszolt. Valahogy ki kell szednem belőle!
 Mindeközben nem vettem le a szememet róla, aki időközben ezt észrevette. Lassan felém fordította az arcát, én pedig nem csináltam semmit. Egyenesen a zöld szemeibe néztem, amik minden pillanatban egyre szebbnek és szebbnek tűntek. Egy mezőt láttam benne, rengeteg virággal, és gyönyörű fűvel. A szél óvatosan járta körbe a vidéket meg-meghajlítgatva ezzel a növényeket. Egyre csak elmerültem benne, ebben a szinte tökéletes nyugalomban, amikor éreztem valami zavart a képben. Majd hirtelen lángok csaptak fel, elégetve mindent, ami az útjukba került. Füst sötétítette be az eget, és a zöld táj hirtelen vöröstől izzó feketeséggé alakult. A növényekből hamu lett, ami egybeolvadt a sötétséggel. Ez megrémisztett. Nem értettem semmit belőle. Jamie szemében annyi gonoszság tükröződött, mint amennyit emberi szemben nem láttam még.
  Ekkor elkaptam a pillantásomat róla. A földet bámulva haladtam tovább, de éreztem a fiú tekintetét magamon. Biztos voltam benne, hogy észrevette a zavartságot az arcomon, ahogy a félelemtől eltorzul, majd rettegés ül ki rá. Tudtam, hogy ez semmiképp sem tett jót a barátságunknak. Ne törődj vele! Végig ezt a mondatot hajtogattam magamban, hátha el tudom felejteni, de nem ment. Akárhová néztem, a tüzet láttam.
 Eszembe jutott az egyetlen dolog, ami ebben a helyzetben képes megnyugtatni. A zene. És ekkor a kedvenc dallamom csendült fel a fejemben. El sem hittem, hogy még mindig emlékszem rá. Olyan tisztán hallottam, mint eddig még soha. Talán ha valaki közvetlenül mellettem játszotta vagy hallgatta volna, akkor sem lett volna ennyire tiszta és részletes. Csak egy egyszerű zongora darab volt, de amint meghallottam, hullámokban öntött el a nyugalom. Egyre csak beleolvadtam a zenébe, csak azt hallottam. Abban a pillanatban semmi más nem létezett a dallamon kívül.
 De ez sem tartott sokáig. Ez emlékeket ébresztett bennem anyámról és Hannaról, a régi életemről. A még teljesen normális, átlagos és uncsi életemről. És ekkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire hiányzik is az otthonom. Újra a régi életemet akartam, amit tudtam, hogy többé már nem kaphatok meg. Eddig nem is vettem észre, hogy mennyire hiányzik valójában ez. Mindig is így éreztem, de ebben a zenében volt valami, ami a legszívesebben visszarángatott volna a Földre.
 De tudtam, hogy ezt nem halogathatom. Legalább sikerült megnyugodnom. De ez a Jamie-s ügy nem hagyott. Állandóan ez járt a fejemben, újra és újra lejátszódott bennem. Nem bírtam tovább, rá kellett kérdeznem.
 - Hogy csináltad? - hangom határozott volt, de nem annyira, mint szerettem volna. Tudtam, hogy nem fogja elmondani azt, amire kíváncsi voltam, de egy próbát megért.
 - Mondtam, hogy titok. Jobb, ha nem tudod. - mondta érzelemmentes hangon. Vagyis próbálta így mondani, de átláttam rajta. Félt, hogy elijeszt vele...
 - Jamie, én egy boszorkány vagyok, és ezek után már szerintem nem tudok meglepődni semmin!
 A fiú nem reagált, ami számomra egyet jelentett; rosszabb, mintha csak egy boszorkány lenne.
 - Rendben, de ha előttem fogsz vérfarkassá változni, akkor nem segítek neked! - majd gyorsabbra vettem a lépteimet. Láttam, hogy a fiú ezen elmosolyodott, de aztán újra visszatért a közömbös arca. Ha jól értelmeztem, ez azt jelentette, hogy harcolt. Harcolt az érzéseivel, mert félt elmondani, de tudta, hogy nem fogom ráhagyni a kérdezősködést.
 Már épp szólásra nyitotta a száját, de aztán megállt. Nem értettem, miért, de úgy döntöttem, jobb, ha én is így teszek. Úgy tűnt, hallgatózott. Kicsit jobban figyeltem én is. Talán az Erőmet nem használhattam, de ha koncentráltam, akkor mindent sokkal jobban hallottam. Ugyanígy működött ez a látással, szaglással is.
 És akkor meghallottam. Valami hatalmas közeledett felénk. Előre tudtam, mi lesz az. Egy szörny, ami megint csak meg akar ölni minket. Miért nem tudnak békén hagyni?
 - Tovább kellene mennünk, vagy legalább elbújni valahova... - kezdtem, de utána rájöttem, hogy ez hülyeség. Nincs itt semmi más, mint szörnyek maradványa, vér és kosz. Az első lehetőség talán bevált volna, de semmi kedvem nem volt egy döglött valami halott teste mellett elbújni.
 - Futás. - suttogta Jamie alig érthetően. - Fuss! - ekkor már ordított, és rohanni kezdett. Nem értettem, hisz meg tudnánk ölni... de ekkor nem ezen gondolkoztam. Bíztam a fiúban, és a megérzéseiben, vagy akármiben. Nem tudtam, hogy ez jó ötlet-e, de meg volt rémülve, így inkább nem ellenkeztem. Az arcát látva én is félni kezdtem. Soha nem láttam még ilyennek. Olyan volt, mintha a halál elől menekülne. Aztán egyre közelebbről hallottam a lépteket, amik valami óriásé lehettek. Ekkor már nem mertem hátranézni. Féltem attól, amit ott láthatok. Tudtam, hogy mostanra már látnám, de nem tudtam rávenni magam. Megfogtam a kardomat, ami egy kis erőt adott, amitől könnyebben tudtam futni.
 Jamie nem volt gyorsabb nálam, és nem is előztem le. De éreztem, hogy nem sokáig bírom már. Kezdtem lelassulni, az oldalam szúrt. Alig kaptam már levegőt. Nem voltam formában.
 A fiú is látta ezt, majd megfogta a karom, és elrántott. Elestem, nem tudtam megtartani magamat. Éreztem, hogy a koszos föld felhorzsolja az arcomat, amiből talán még a vér is kiserkent. Nem mertem megnézni, főleg miután láttam Jamie aggódó tekintetét. Csak akkor néztem körbe. Végül az egyik szörny teteme mögött talált búvóhelyet. Bár undorító volt, ebben a pillanatban ez nem érdekelt. Tudni akartam, mi követett bennünket. Óvatosan kihajoltam a rohadó test mellett, aminek a bűze olyan szörnyű volt, hogy majdnem elhánytam magam. A fiú a vállamnál fogva visszanyomott, majd szigorú tekintettel nézett rám. Én csak megemeltem a kezét, amitől megadta magát. Hagyta, hogy kilessek.
 Amikor kinéztem, olyan látvány fogadott, mint még soha. Körülbelül hat méter magas, és ugyanilyen széles izé közeledett még mindig felénk. A hatalmas lábai alatt megremegett a föld, amitől összerezzentem. A fejét úgy tudtam csak megkülönböztetni a többi testrészétől, hogy láttam egy szájszerű nyílást, benne vagy ötven tűhegyes foggal. Nyál csorgott végig az arcán. Egyik szeméből vér folyt, ami feketének tűnt. Másikat nem találtam rajta. Haja vagy orra pedig nem volt.
 - Istenem, most segíts! - tettem össze a kezeimet.
 Erre a fiú is kinézett, majd ijedt tekintettel meredt rám. Nem hittem el, hogy ez velünk történik meg. Így is elég szörnyű az élet a Pokolban, most még meg is ölnek. Remek!
 Ekkor Jamie lassan felállt, majd elindult. A szemeit becsukta, mintha imádkozott volna. Nem értettem, mit csinál. Vissza akartam rántani, de már nem értem el. Egyetlen megoldást láttam; megyek és segítek neki.
 A fiú nem vette észre, hogy követtem, miközben a szörny egyre közelebb ért hozzánk. Kardomat elővettem, magam előtt tartottam és olyannyira szorítottam, hogy úgy éreztem, ha így folytatom, eltörik. Bár biztos voltam benne, hogy ez lehetetlen, ezt éreztem.
 Akkor Jamie előrerohant, én pedig próbáltam őt követni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Lassan haladtam továbbra is. Majd történt valami a fiúval. Nem értettem semmit. Mintha átalakult volna. Talán tényleg vérfarkas? De nem tűnt annak. Valami sokkal rémisztőbb volt. Egy fekete pacát láttam magam előtt, Jamie eltűnt.
 A szörny támadott, de az a fekete izé erősebb és gyorsabb volt. Akárhányszor próbálta elkapni, az kitért előle. És pár perc után ezt meg is unta, és felém kezdett el közeledni. A kardot egyre görcsösebben tartottam, a kezem belefájdult.  De meg fogom védeni magam és Jamie-t! Meg tudom csinálni!
 Ekkor az a fekete paca hátrafordult. Olyan volt, mintha nem lenne arca. De ez nem nem így volt, csak alig látható. Mintha egy szellem lenne, vagy inkább egy... démon. Majd megláttam valamit, amitől még a kard is kiesett a kezemből. A démonizének a szeme ugyanaz volt, mint Jamie tökéletes, smaragdzöld szeme.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése