7. fejezet

 Jamie és én még egy darabig nem mentünk tovább. Sem erőnk, sem kedvünk nem volt újra elindulni, és egyenesen a semmibe sétálni. Ebben a helyzetben nem láttam értelmét. De legbelül tudtam, hogy ez hülyeség. Minden megtett méterrel egyre közelebb kerülhetünk valamihez, ami - még nem tudtam, milyen - módon segíthet minket a kijutásban.
 Közöttünk csend honolt. Nem beszélgettünk. Nem tudtunk miről. És most jól is esett. Gondolkozhattam, amit lehet, hogy jobb lett volna nem meg tenni. Ha magamra maradok, akkor mindig ez van. Elkezdek gondolkozni, és emiatt végül rossz érzéseim lesznek. Aggódom Hanna-ért. Tudatni akartam vele valahogy, hogy még élek - egyelőre. Nem tudtam, ő aggódik-e, de egy részem remélte, hogy igen. A másik viszont ellentmondott ennek, és azt akartam, hogy ne velem törődjön, hanem élje a saját életét, mármint azt, ami megmaradt belőle. Egy halott anyával, egy eltűnt nővérrel, és egy apával, aki a börtönben volt.
 De elhessegettem a gondolataimat. A földön, a porban és mocsokban ülve próbáltam másra összpontosítani  Kerestem valamit, amivel megtörhetem ezt a csendet, de semmi nem jutott eszembe. Belemarkoltam a földbe, mire a körmöm megreccsent. Fájdalmasan odakaptam. Letört az a rész, ami megmaradt még belőle.
 Ránéztem Jamie-re. Kíváncsi tekintettel bámult rám. Nem akarta megkérdezni, de még nagyon sokáig magamon éreztem a tekintetét. És tudtam, hogy kis idő után már nem azért figyelt, hogy meg tudja, mi történt velem. Nem voltam tisztában az érzéseivel  ahogy a magaméval sem. A fiú jelenleg nekem nem jelentett többet egy helyes pofinál és a kijutásra alkalmas segítségnél. De tényleg nem tudtam figyelmen kívül hagyni azokat a kutató, zöld szemeket, amik úgy lángoltak, mintha egy egész város lehetne velük felgyújtani.
 Ekkor a gyomrom ébresztett fel a gondolataimból  Korgott. Hihetetlenül éhes voltam. Már hozzá szoktam, hogy nem eszem túl gyakran, és minden nappal egyre tovább bírom, ami jó jel volt. De pár hétnél tovább én sem bírtam. A határokig mentem, minden egyes alkalommal, és néha ez majdnem az életembe került.
 - Mennyire vagy éhes? - érdeklődött Jamie. Ezek szerint ő is hallotta. Remek.
 - Nagyon. - vallottam be neki. A gyomrom egyre jobban rákezdett. El akartam hallgattatni, de ez nem egy olyan dolog volt, amire én képes voltam, esetleg valami étellel. De még a gondolatától is rosszul voltam. Az az étel, amit itt fogyasztottunk, nem volt nevezhető semminek sem. Ezért próbáltam feszegetni a határokat, hogy ne kelljen azzal szembesülnöm. Gusztustalan ugyan, de az életben maradáshoz szükségem volt rá.
 - Meddig bírod még? - érdeklődött tovább.
 - Nem hiszem, hogy sokáig. - Jamie bólintott. Felállt, mire én is ezt akartan tenni, de ő intett, hogy maradjak csak nyugton. Mostantól ez lesz? Hagyom, hogy parancsolgassanak nekem, amíg én ölbe tett kézzel fogok ülni? De nem mentem utána. Hagytam, hogy elsétáljon. Becsuktam a szemeimet, képtelen voltam őket tovább nyitva tartani. Pár perc múlva éreztem, ahogy elalszom.
 Nem sokkal később figyelmes lettem valamire. A föld remegett alattam, de én képtelen voltam kinyitni a szemem. Nem tudtam rávenni magam. Éreztem, hogy valami felemel a levegőbe. Nem éreztem semmit, egészen pár másodperccel azutánig. És az sem tűnt teljesen valósnak, volt benne valami oda nem illő. Éreztem, amint egy szörny széttép, és élvezi közben. Boldog volt, amiért fájdalmat okozhatott valakinek, látszott a még megmaradt szemében. És végül szépen, lassan meghaltam. Láttam elvérezni magam, a földön feküdni. És ennyi. Ott álltam magam mellett, majd a szörnyeteg végül úgy döntött, hogy otthagy. Én csak néztem utána, mivel nem tehettem semmit. Háromszor akkora volt, mint én, és sokkal erősebb. A kardom is eltűnt. És már késő is volt. Láttam, amint Jamie szalad felém, de már ő sem tehetett semmit ez ellen. Meghaltam, és ennyi volt. Elaludtam, ami hiba volt. Erőtlen voltam, és éhes. Ennyire volt szüksége a szörnynek.


 - Shane! - kiáltotta egy hang, ami kényeztette a fülemet. Először nem törődtem vele, de mikor újra hallottam, a szemem kipattant. Jamie-t láttam magam előtt, a kócos, fekete hajával és gyönyörű, zöld szemével. A fiú - látva, hogy végre reagáltam - akkorát sóhajtott, hogy azt hittem, a tüdejét is készül elfújni. Megkönnyebbülés ült ki az arcára. Hirtelen nem értettem, miért. Aztán képek villantak be, ahogy a földön fekszem a vérben. Magam köré néztem a földet tapogatva, de minden csak annyira volt mocskos, mint amennyire megszoktam. Életben voltam és lélegeztem. És akkor rájöttem, hogy mindezt csak álmodtam. Ekkor a megkönnyebbülés engem is elárasztott.
 A fiú még mindig engem bámult fürkésző szemeivel.
 - Már percek óta próbáltalak felébreszteni, de nem sikerült. Már azt hittem... - mosolygott. Nem fejezte be a mondatot, de tudtam, mi lett volna a folytatás.
 - Semmi baj, csak fáradt vagyok. - nyugtattam. De valahogy éreztem, hogy nem ez volt a baj. Talán csak álmodtam, de boszorkány vagyok, ami azt jelentette, hogy egy álom többet jelent, mint csak egy álom. Sokkal többet. Erre gondolni sem mertem. Talán semmiség az egész, de akkor is megijesztett. Ezért próbáltam inkább elkerülni azt, hogy egyedül maradjak a gondolataimmal.
 De akkor Jamie mögül valami fény szűrődött. Óvatosan elhajoltam a fiú válla felett, és annak a valaminek az irányába néztem. Tűz volt. Kikerekedett szemmel néztem vissza Jamire-re, aki ezen csak elmosolyodott.
 - Ne kíváncsiskodj, nem áll jól. - mosolygott még szélesebben.
 - Ne viccelődj, nem... - vissza akartam neki vágni, de hazudni nem akartam, és talán ezzel elvettem volna az egyetlen szórakozási lehetőségemet magamtól, ami rossz húzás lett volna.
 Ekkor a fiúból előtört a nevetés. Látta, hogy meggondoltam magam, ami csak még több önbizalmat adott neki.
 Ügyes vagy, Shane! Remekül csinálod! Csak így tovább, és...
 De ekkor újra a tűz felé néztem. Körülöttünk nem volt semmi sem, ami gyúlékony lehetne. És még csak eszköz sem volt nála - tudtommal. Ekkor csak felvontam a szemöldököm, és kérdezni akartam tőle, hogy ugyan hogy csinálta, de megelőzött.
 - Mielőtt megkérdeznéd, hogy csináltam ezt - mutatott a háta mögé -, maradjon csak az én titkom. - Ekkor a mosoly már nem ékesítette az arcát. Komolyra váltotta a hangszínt, titokzatos volt. - Csak vedd úgy, hogy kész az ebéd. - A szája sarkában megjelent valami. Nem volt igazán mosoly, de láttam, hogy arca kicsit felderült.
 Arrább mászott, így már semmi sem állt az utamban, és tökéletesen láttam a tüzet. Még mindig nem értettem. Csodálkozva, szinte megbabonázva néztem a lángokat. Némelyik egyre magasabbra és magasabbra csapott fel. Olyan érzésem támadt, mintha a otthon lennék, a kandalló előtt. Kezemet közelebb tartottam, pedig nem is fáztam. Csak olyan jól esett. Emlékek árasztottak el, amiktől úgy éreztem, sírnom kell. Nem tettem, mert tudtam, hogy Jamie figyel. Ha egyedül lettem volna, akkor talán hagyom, hogy a könnyek kitörjenek belőlem, de így csak nyeltem egy hatalmasat. Talán nem lettem jobban, ugyanúgy sírni és ordítani akartam, de legalább nem hagytam, hogy a fiú gyengének láthasson. Szerettem volna megtartani azt az illúziót, hogy erős vagyok, nem félek semmitől. Ezért nem hagytam, hogy akár csak egyetlen könnycsepp is kiszökjön a szememből.
 És akkor megcsapta az orrom valami gusztustalan bűz. Rosszabb, mint amit eddig megszoktam. A Pokolnak volt egyfajta émelyítő szaga, de ez nem az volt. Mint az égett hús. És egyszerre undorodtam tőle és kordult fel a gyomrom. Nem hittem el, hogy képes vagyok erre. De már nagyon éhes voltam.
 Láttam, ahogy Jamie tart valamit a kezében. Határozottan úgy nézett ki, mint a hús, csak kicsit megsütve. Jobban nézett ki, de a szaga így is elvette az étvágyam. Legkevésbé ezt szerettem volna megenni. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy ha esetleg poron és homokon élnék, akkor meddig bírnám? De tudtam, hogy ez hülyeség. Ember vagyok, nem valami... nem is tudom, eszik-e egyáltalán valami homokot?

 Így hát ezt a gondolat-menetet befejeztem, mielőtt végig vihettem volna. A fiúra néztem, aki várt. Várta a reakciómat, ami csak lassan következett. Egy darabig csak bámultam magam elé, mintha nem is lenne ott semmi. Aztán a hasam hangos mordulására lettem figyelmes. Eszembe jutott, mennyire éhes vagyok. Elvettem Jamie-től az egyik hús-szerű valamit. Tudtam, hogy ezt egy szörny maradványairól szerezte. Undorító, még csak belegondolni is. De életben szerettem volna maradni. Így hát beleharaptam. Az íze rosszabb volt, mint a szaga. Öklendeztem tőle, de nem hánytam. Megettem, egyetlen szó nélkül. Talán undorító, de a helyzet ezt kívánta. Már régóta csináltam ezt, mit sem törődve azzal, hogy mennyire szörnyű. De a fiú ezzel az ötletével kicsit kellemesebbé tette. Nem volt jó így sem, de határozottan jobb, mint nyersen, hála Jamie-nek.

 És ettől kezdve egyre jobban örültem neki, hogy a fiú velem van.