9. fejezet

 Miközben a szörny továbbra is közeledett felém, én nem tudtam megmozdulni. Ledermedtem. De kezdett elegem lenni abból, hogy bármi történik, képtelen vagyok cselekedni. Anya meghalt emiatt, és most én következem. Jamie - vagy a démon, vagy akármi is ő - nem ért volna ide időben, és azt sem akartam, hogy mindig másnak kelljen megmentenie. Szeretném egyszer saját magamat megvédeni, ahelyett, hogy állok ledermedt lábakkal, és várom a csodát.
 És akkor történt valami. Nem tudtam volna megmagyarázni, mi volt az, de mintha valami felébredt volna bennem. Talán egy vágy, nem tudom. De végre meg tudtam mozdulni. A lábaim már nem remegtek, a térdem nem rogyott össze. Magabiztosan álltam a szörnnyel szemben, aki egyre csak közeledett. Ekkor a kardommal a kezemben rohanni kezdtem a lény felé, aki közelebbről még rondább volt. Jól áll neki a távolság, gondoltam magamban. De ez hülyeség, messziről sem volt szebb.
 Miközben már csak pár méter választott el minket, és én egyre csak ordítottam, mint aki egy háborúban készült meghalni, Jamie-vel történt valami. Már nem csak egy fekete paca volt, most már egy fekete paca volt egy Erőgömbbel a kezében. Az izé, amivel a levegőben egyensúlyozott, fénylett és villámlott. Majd ellökte. Hatalmas sebességgel száguldott a teremtmény felé, majd belefúródott a hátába, amitől megingott és majdnem elesett. Az áram az egész testét átjárta. Megrázkódott, de nem sebesült meg különösebben. Ekkor én következtem. A kardot belé szúrtam, amilyen mélyre csak tudtam, de éreztem, hogy ezzel még nincs vége. Ennek sokkal több kell ahhoz, hogy megöljük.
 Kihúztam a kardomat, mire arról undorító, zöld folyadék csöpögött. Elfintorodtam. Még csak nem is rendes vére van.
 Ekkor a szörny újra támadni készült. Hátráltam, mire Jamie elém került, és nem tudtam mit csinált a szörnnyel, de az megbénult pár másodpercre.
 - Fuss! - hallottam a fiú eltorzult hangját. Mintha nem is ő lett volna.
 De megértettem. Ez a pár másodperc pont elég arra, hogy elfuthassunk. Rohanni kezdtem, nem néztem hátra. Abban sem voltam biztos, hogy Jamie jön-e utánam. Akkor ez nem érdekelt. Majd, amikor már biztos távolságban éreztem magamat a szörnytől, megálltam. Ekkor a fiú is mellém ért - immár emberi alakban. Újra a fekete haját láttam, és a zöld szemeit, amiket még démonként is megőrzött.
 - Mi volt ez? - kérdeztem lihegve. Alig kaptam levegőt. Elegem volt a futásból, nem akartam tovább menekülni.
 - Nem tudom, de túl erős volt ahhoz, hogy megöljük. - mondta két levegővétel között.
 Ekkor megálltam. Felegyenesedtem, majd a fiúra néztem. Tudtam, hogy érteni fogja. De nem szólt semmit. Csak ártatlan tekintettel nézett vissza rám. Vártam még egy kicsit, de aztán nem bírtam tovább.
 - Mi vagy te? - hangomban nem volt semmi megértés.
 - Sajnálom, hogy nem... - kezdte a mentegetőzést.
 - Nem, ezt ne! - vágtam közbe. - Hagyjuk a sajnálom, hogy nem mondtam el, csak meg akartalak védeni részt! Mi vagy te?
 - Démon. - Ekkor már ő is felegyenesedett. Tekintete határozott volt, de álltam a pillantását. - Egész pontosan tűzdémon.
 Ez megmagyarázza a tüzet, amit csak úgy, a semmiből teremtett.
 - Miért nem mondtad el? - Azt hittem, barátok vagyunk, tettem hozzá magamban. Én megbíztam benne, elmondtam, hogy boszorkány vagyok. Talán ez nem olyan vészes, mintha démon lennék, de akkor is elmondhatta volna. Megkímélte volna magát a kínos lebukástól.
 - Mert ha elmondom, mi vagyok, rájössz, miért kerültem ide... - hangja elcsuklott. Nem akarta, hogy megtudjam az igazságot róla. Szerette volna ha megmarad ugyanolyan ártatlan kisfiúnak a szememben, mint eddig.
 De volt valami abban, amit mondott. Ha ő egy démon, akkor nem lehetett nehéz ide kerülnie. De mire képes egy démon? Tüzet gyújt, erősebb egy átlagos embernél, az érzékszervei jobbak... és lelkeket rabol.
 - ... és akkor nem lesz senki, aki segít kijutni innen. - fejeztem be végül. Tudtam, hogy ezt nem akarta hangosan kimondani, de így volt. Nekem is ezért volt rá szükségem leginkább, és tudom, ez nem szép, ezért nem is akadtam ki miatta. De a lélekrablós résztől kicsit megijedtem. Nem tudtam, hogy tényleg emiatt került-e ide, de Jamie-nek igaza volt. Féltem tőle.
 - Annyira sajnálom. - mondta. Hallatszott a hangján, hogy tényleg így érez. Ez egy fokkal könnyebbé tette számomra. De valamiért akkor is rosszul éreztem magam. És ezt valahogy nem tudtam elfelejteni. Annyira zavart, már nem is ugyanazt a Jamie-t láttam. Tudtam arról az oldaláról, amit eddig eltitkolt előttem. Ekkorra én is megértettem. Minden világossá vált.
 Akaratlanul is összerándultam, és hátrébb húzódtam. Szerettem volna a lehető legmesszebb kerülni tőle. Ez csak egy átlagos reflex volt, amivel meg akartam magamat védeni, de egy részem nem értette, miért. Hisz Jamie eddig is démon volt, csak én nem tudtam róla. Ez most megváltozott, de a fiú ugyanaz maradt.
 De az érzés a gyomromban nem csillapodott. Megrázkódtam. Tudtam, hogy Jamie ezt észrevette, és azt is, hogy megbánta. Láttam rajta, hogy ha lehetne, visszacsinálná az egészet, talán a találkozásunkig, hogy ne kelljen feleslegesen reménykednünk. Nem hittem el, hogy igaza volt, ahogy azt sem, hogy nekem nem. Biztos voltam benne, hogy akármi is legyen az, tudom majd kezelni, de nem. Féltem Jamie-től.
 A fiú szomorúan megrázta a fejét, de nem tett semmit. Belenézett a szemembe, én pedig gyanakvó tekintettel bámultam vissza rá. Nem tudtam, mit érezhetett ekkor, de nem érdekelt. Próbáltam nem mutatni, mennyire megijesztett. Féltem, hogy bántani fog. Valahol nagyon mélyen tudtam, hogy nem tenné ezt, de az agyam elborult. Nem gondolkoztam ésszerűen. És a továbbiakban csak bámultunk egymás szemébe anélkül, hogy bárki tett volna bármit is. Jamie fájdalommal teli tekintete megmozgatott bennem valamit, de ahhoz nem eléggé, hogy a karjaiba szaladjak. A két méter távolság megmaradt közöttünk, egyikünk sem akarta, hogy kisebb legyen. De ez idővel egyre nagyobbnak tűnt, szinte egy szakadék nőtt ott.
 És ekkor Jamie megelégelte. Hátat fordított nekem, majd elindult. Nem tudtam, mit tegyek. Nem akartam utána rohanni, de nélküle meghalhatok, főleg most, hogy ez a valami vadászik ránk. Haboztam. Tudtam, ha túl akarom élni, akkor szükségem van a fiúra, aki ekkor egyre távolodott tőlem.

 Vettem egy nagy levegőt, és becsukott szemmel átléptem a szakadékot. A lábaim lassan mozogtak, néha meginogtak. De nem álltam meg. Szükségem volt a fiúra, akármennyire is féltem tőle. Ki akartam jutni, ahogy ő is. Egyedül nem fog menni, be kellett látnom. 

 Így hát néma csendben követtem őt, azt sem tudva, hogy hová megyünk.