6. fejezet

 Nem tudtam, mennyi idő telhetett el azóta, hogy találkoztam Jamie-vel. De együtt sokkal erősebbek voltunk. Sokkal könnyebben öltük meg a szörnyeket, minden annyival egyszerűbb volt. És nem voltam magányos. Sokáig egyedül kellett lennem. Ha Jamie nem jön, akkor beleőrülök a magányba.
 Jelenleg a fiú aludt. Tudtam, hogy elfáradt. És, mivel rám egyszer ő már vigyázott, miközben sikerült pihennem valamennyit, most én következtem. Ennyit meg kellett tennem érte, hiszen szembeszállt egy szörnnyel egyedül, azért, hogy én aludhassak.
 A fiú egyenletesen lélegzett. Arca piszkos, ruhája pedig szakadt volt. Talán én régebb óta voltam itt, mint ő, de nem nézett ki jobban nálam - mosolyodtam el ezen. Aranyos volt, ahogy aludt. Mint egy kisfiú, akinek vigyázni kell az álmaira. Csak figyeltem, ahogy a mellkasa felemelkedik, majd lesüllyed. Nagyon szerencsésnek mondhattam magam, amiért rátaláltunk egymásra. Sokkal könnyebb volt így itt lenni.
 Aztán a fiú hunyorogni kezdett, de én tovább bámultam őt, mit sem törődve azzal, hogy ezt észreveheti. Majd szempillái alól kivillantak azok a kék szemek. A fiú szemei alatt lila karikák húzódtak, amik ennyi alvás után nem tűntek el. Tudtam, hogy valahogy így nézhetek ki én is. De nem érdekelt. A Pokolban talán elnézik ezt.
 - Mi az? - kérdezte a fiú azon az édes hangját. Jó volt hallani. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de kellemes volt a fülemnek, az első pillanattól kezdve.
 - Semmi. - sütöttem le a tekintetemet. Csak ekkor tudatosult bennem, mit csináltam. Nem szabad ezt. Most a kijutásra kell koncentrálnom.
 Jamie felült. Így veszélyesen közel került hozzám. Nem tudtam, mit csináljak. Nem féltem tőle, attól viszont igen, hogy többet fog hinni, mint ami valójában van. Szükségem volt rá, nem akartam elveszíteni. Egyedül nem tudok innen kijutni, és nem szerettem volna újra egyedül maradni. De nem akartam hátrálni, nem akartam félelmet mutatni.
 De a fiú nem tett semmit. Csak ült ott, és bámult a szemeimbe. Még csak nem is pislogott, és lehet, hogy levegőt sem vett.
 - Jobban vagy? - kérdeztem, hátha el tudom terelni a figyelmemet a helyzetről. De így, zavaró közelségben, ez képtelenség volt.
 - Igen. Elég régóta nem aludtam egy percet sem. - mondta, majd kicsit hátrált. Mintha egy kő esett volna le a szívemről. Egy sóhajtás szerű hangot hallattam, mire Jamie nagy szemekkel rám nézett. Én pedig éreztem, hogy elpirulok. Nem akartam megbántani, de úgy tűnik, egyszer ez össze fog jönni.
 - És te jól vagy? - nézett végig rajtam. A karomon volt egy vágás, amit akkor szereztem, mikor a szörny a földre terített. Elég mély volt, és féltem, hogy elfertőződik. Bár már szinte mindegy volt.

 - Nem rosszabbul, mint máskor. - vallottam be. Mert nem, nem voltam jól. Meguntam ezt az életet, elegem volt belőle. Nem tudtam, meddig bírom még. Egyszer bele fogok őrülni, biztos vagyok benne. Mihamarabb meg kell találnunk azt a kiutat.
 - Shane! Én... - kezdte a fiú. Mikor megállt, belenéztem a szemeibe. Mint mindig - megint elvarázsoltak. A pupillái tágak voltak, fontos dolgot akart mondani. Látszott rajta. - hálás vagyok mindenért.
 A szemei komolyságot tükröztek. Most nem az az édes kisfiú volt, a tekintetében férfiasság látszott. De így is elbűvölt. Őszintén, nem a Pokolban akartam magamnak fiút találni, és nem is vagyok belé szerelmes, hisz még alig ismertem. És nem is ez az elsődleges célom. Egyelőre szeretnék kijutni, nem az érzéseimmel törődni.
 Éppen ezért nem hagytam magam.
 Bólintottam és elmosolyodtam. Nem tudtam erre mit mondani. Én is hálás voltam neki, amiért megvédett. De ennyi.
 - Tovább kellene mennünk. - javasoltam. Nem akartam ránézni, nem a szemeibe, így a tekintetemmel a földet pásztáztam. A fiú nem mondott semmit. Talán feltűnt neki, hogy próbáltam kerülni a szemkontaktust. Lehet, hogy egy kicsit megbántottam ezzel, de ki kell innen jutnunk. Nem vele kellene törődnöm.
 Jamie sóhajtott. Ez rossz előjel volt. Rá kellett néznem. A szemeiben bizonytalanságot láttam. Kérdő pillantást vetettem rá. Tudtam, hogy érti a célzást.
 - Azt sem tudjuk, merre megyünk. Nem tudom, hogy juthatunk ki innen. Semmit sem tudok, és azzal, hogy csak itt bolyongunk, nem megyünk semmire. - vallotta be, annyi őszinteséggel a hangjában, amit ritkán hallok emberek szájából.
 De tudtam, hogy igaza volt. Lehet, hogy megyünk, szinte megállás nélkül, de lehet, hogy a rossz irányba. Semmi sem biztos. És ez idegesített a legjobban.
 - Tudom. De már túl régóta vagyok ebben a világban, és ami azt illeti, már teljesen elegem van ebből a helyből! Legszívesebben addig csipkedném magam, amíg fel nem ébredek, ha nem tudnám, hogy ez mekkora hülyeség! Én elhatároztam magam, és mindent megteszek a célom elérése érdekében, akár velem jössz, akár itt maradsz egyedül meghalni! - a hangom határozott volt. Jamie-t is meggyőztem vele, és miután végig mondtam, elmosolyodott. Arcára visszatért a kisfiús sárm.
 - Hát, ha nem is jutunk ki innen, akkor is inkább halok meg veled, mint egyedül. - A fiú szájából ez túl aranyos volt ahhoz, hogy ne mosolyodjak el. Bárki bármit mondott, örültem, hogy vele vagyok ezen a szörnyű helyen.