2013. január 19., szombat

5. fejezet


 Szememmel végig pásztáztam a terepet. Sehol semmi, kivéve a szörnnyel harcoló Jamie-t. Nem tudtam, mit kellene tennem. A kard nem volt nálam, fogalmam sem volt, hogy hol lehet. Enélkül pedig nem megyek semmire. Hirtelen elkezdtem futni az irányukba. Mikor Jamie észrevett, mondani akart valamit, de épp lefoglalta, hogy ne haljon meg.
 - Shane, ne! - kiáltotta végül. És akkor megláttam a kardomat a kezében. Azzal harcolt, próbálta megvédeni magát. De úgy tűnt, nem volt elég tapasztalt hozzá. Talán még soha nem volt ilyen fegyver a kezében. Jól csinálta, de nem eléggé. A szörny erős volt. Erősebb, mint az összes eddigi, amivel harcolnom kellett. Jamie pedig fáradtnak tűnt. Ő nem tudott aludni, és így kevesebb esélye volt nyerni. Segítenem kellett!
 - Jamie! - kiáltottam. - A kardot!
 A fiú megértette, amit mondtam. Odadobta nekem a fegyvert, amivel akár egyetlen csapás, és a szörny meghal. Elkaptam a kardot, majd odafutottam a fiú mellé.
 - És most? - kérdezte Jamie.
 - Menj! - kiáltottam. Láttam, hogy a szörny lecsapni készül. Arrébb löktem a fiút, aki elesett, de legalább nem volt a szörny útjában.
 A kardot magam előtt tartva vártam, hogy lecsapjon. Magabiztos voltam, kipihent és erős. Legalábbis így éreztem. És a támadásra sem kellett sokáig várnom. Védekezésként csak lesújtottam a kardommal. Felsértettem a karját, amiből a vér kiserkent, majd intenzíven folyni kezdett. A szörny visszarántotta a sebesült végtagját. A seb elég nagy és mély volt, de mintha meg se érezte volna. Aztán egy lélegzet-vételnyi idő alatt támadt újra. Váratlanul ért, nem tudtam felkészülni, elestem. A kard kiesett a kezemből. Egy pillanatra megszédültem, nem tudtam felállni. A szörny túl gyors volt. Mire újra észhez tértem, már fölém tornyosult, felkészülve a végső csapásra. Behunytam a szemem, és vártam, hogy megtörténjen. Tudtam, hogy ezt már nem élhetem túl. A szörny erős volt. Erősebb, mint amire számítottam. Alábecsültem, és csak ennyin múlt az életem.
 Mikor már egy ideje nem történt semmi, kinyitottam a szemem. Tudtam, mit fogok látni; a szörny még mindig fölém tornyosulva áll, és mindent eltakar ebből a szörnyű világból, ami jelenleg az otthonom volt. És az utolsó, amit megpillanthatok, az ez a gusztustalan teremtmény lesz. Édes halál...
 De nem azt láttam, amire számítottam. A szörny még csak a közelemben sem volt. Újra Jamie-vel harcolt. A fiú megmentette az életemet. Aztán csak ültem a koszos földön, tátott szájjal, és néztem a jelenetet. Nem hittem el, hogy a fiú képes miattam kockáztatni az életét. Ha ő nincs, akkor én már rég halott lennék. És ezért hihetetlenül hálás voltam.
 Jamie gyorsan mozgott. A szörny nem találta el őt egyszer sem. Kitért az útjából, mielőtt még megsebesíthette volna. Hősiesen szállt szembe vele. És mindezt azért, hogy megvédjen? Nem hittem a szememnek. Próbáltam felfogni, mi történik, de nem ment. Csak bámultam őket, mintha csak egy filmet néznék. És nem múlna rajta senki élete sem, mivel csak egy film. Színészekkel, effektekkel. De ez nem az volt. Ez a kő kemény valóság, ami azt jelenti, hogy Jamie veszélyben volt. Veszélyben...
 Aztán rájöttem, hogy a fiúnak segítségre van szüksége. Egyedül egyikünk sem bírt el vele. Odafutottam hozzájuk, útközben felkaptam a földről a kardomat. Jamie próbálta minél messzebb terelni tőlem. Nem volt semmi nála, amivel megvédhette volna magát. De úgy tűnt, nem zavarta. És ezért siettem annyira, hogy segítsek neki. A szörny háttal állt nekem, Jamie pedig tökéletesen látta, hogy feléjük tartok. A fiú csak elmosolyodott. Tudta, hogy nem sokáig kell már kitartania. Én csak futottam, a karddal a kezemben és mikor odaértem hozzájuk, nem álltam meg. Rohantam tovább, ameddig a kard bele nem ütközött abba a gusztustalan testbe. Átszúrtam vele a szörnyet, mire az összeesett. Éreztem, hogy a vére az arcomra fröccsent. Undorító volt. A kardom a hátából alig látszott ki. Jamie odajött hozzám, én pedig rezzenéstelen arccal bámultam az élettelen testet. A fiú megfogta a vállamat, de nem néztem rá. Csak elfintorodtam, és undorral töröltem le az arcomról a vért.
 - Köszönöm! - mondta a fiú, hátha oldani tudja a feszültséget.
 - Nekem kéne hálálkodnom. - mondtam, de még mindig nem néztem rá. Hangom érzelemmentes volt, nem tudom, mi történt velem. A szörny eszembe juttatta, hogy ez a hely borzalmas. Nem bírom tovább, ki kell jutnom innen!
 - Figyelj! - kényszerített, hogy ránézzek. Amikor ráemeltem a tekintetemet, az övé megragadta az enyémet. Bele kellett néznem azokba a tökéletesen kék szemekbe. Először fogva tartott, aztán pedig elmélyedtem benne. Láttam a régi életemet, mindent, amire jelenleg vágytam. - Jól vagy? - kérdezte. Gondolom látta rajtam, hogy undorodom ettől a helytől. - Meg fogjuk találni a módját, hogy kijussunk innen. Ígérem! - És abban a pillanatban csak ennyit akartam hallani. Semmi más nem esett volna jobban, mint ez az egyetlen mondat.
 - Köszönöm! - majd átöleltem. Talán nem ez volt a legjobb húzás, de tényleg, őszintén hálás voltam a fiúnak. Azért, mert megmentett, és azért, mert itt volt. Itt volt mellettem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése