2. fejezet

 Nem sokkal később visszatértem a jelenbe. Miközben néztem a vért, és a benne úszkáló gusztustalan darabokat, rájöttem, hogy nem akarok itt lenni. Eddig tűrtem, mert muszáj volt, de ennyi. Többé nem vagyok rá hajlandó! Ki kell jutnom innen, megtalálom a kiutat!
 Felkeltem a földről. Ruhám még mocskosabb lett, ha ez egyáltalán lehetséges. Már arra sem emlékeztem, hogy nézett ki, mikor idejöttem. Azt sem tudtam, én hogyan néztem ki. Rémlett, hogy a hajam hosszú, sötét és tökéletesen egyenes, szemem kék színű volt. De már nem tudtam felidézni pontosan.
 Kezeimet a ruhámba töröltem, így az kevésbé volt már véres, de még mindig éreztem, hogy maradt rajta. Vettem egy mély levegőt, és nem néztem többé arra a vértócsára. Vártam még pár pillanatot, aztán elindultam. Lábaimat csak húztam magam után, alig akartak engedelmeskedni. Mentem egyenesen, mindig csak előre, de úgy éreztem, nem jutok sehova. mintha csak céltalanul bolyonganék. De ez nem így volt. Tudtam, mi a célom, és arra indultam, amerre a legjobbnak tűnt. De már nem tudtam, hol vagyok. A végtelenségig sétálgathatok még itt anélkül, hogy bárhova is eljutnék, miközben megőrjít ez a hely. De túl régóta vagyok itt ahhoz, hogy feladjam. Ennyi szenvedés a semmiért? Az nem én lennék. Nem olyan vagyok, aki csak úgy eldobná az életét magától. Még akkor sem, ha ebből a szörnyűségből nincs kiút.
 Végül csak folytattam az utamat. Olyan régóta voltam itt, hogy már többször is sikerült lejátszanom magamban az életemet. Azt a 16 évet, amit a Földön töltöttem. Nem volt hosszú, sőt, egy átlagos emberhez képest nagyon is rövid, de én hibáztam. Én rontottam el azzal, hogy meg akartam menteni anyámat, akit ok nélkül lőttek le. Magamat hibáztattam, amiért ő meghalt, de hülyeségnek tartottam, hogy emiatt ide kerültem. Túl súlyos büntetés ahhoz képest, hogy csak meg akartam védeni valakit, aki számomra fontos volt.
 És mindezt miért? Mert élt egyszer egy nő, akit anyának hívtam, és annyira szerettem, hogy mikor megölték, nem voltam képes elfogadni. De az emberekről haláluk után még két hétig beszélnek, aztán mindenki elfelejti őket. A világ számára nem nagy tragédia egyetlen ember halála. Mintha nem is létezett volna. Mintha nem is léteztem volna.
 De már nem tudtam mit tenni. A múlton nem változtathatok, a jövőt viszont én irányítom. Egyszer kijutok innen, és akkor megkeresem azt a négy férfit.
 Akkor hallottam valami mozgást. Olyan sebességgel fordultam hátra, hogy még magam is beleszédültem. Egy tizedmásodpercre meg kellett állnom, hogy ne ájuljak el. Majd, mikor már észhez tértem, amit magam előtt láttam... hát az nem volt szép. Egy szörnyeteg bámult rám. Arca félig rohadt volt, de a másik oldal sem nézett ki jobban. Szeme csak egy volt, pont, mint ép foga. Kétszer akkora volt, mint én, de a látványán csak elfintorodtam. Legszívesebben csak köptem volna felé egyet, és elsétáltam volna. Már láttam magam előtt, ahogy ott hagyom. De nem tehettem, mert még megtámad. Előrántottam a kardomat az övemből, majd a szörny felé tartottam.
 - Figyelmeztetlek - kezdtem, de nem tudtam befejezni. A szörnyeteg támadott, a kezét felém nyújtotta, és felpofozott. Én elestem, és kellett pár másodperc, hogy újra fel tudjak állni. De utána minden visszaállt a megszokott kerékvágásba. Én kerültem fölénybe, már csak azzal, hogy meglendítettem a kardot. A nagymamám hagyta rám, ennek köszönhetően varázs ereje van. Az én Erőm itt nem működik, nem tudom használni. De a kardét bármikor.
 A szörny egyik karja a földre esett, bele a vérbe. Az nem csinált semmit, mintha meg sem érezte volna. Most a másik kezével ütött, de nem ért célba, mert elugrottam előle. Gyorsan túl akartam lenni ezen, így, amikor újra támadott volna, felsértettem a karját, amiből a vér ömleni kezdett. Remek. A környéken úgy is kevesebb volt, mint általában.
 Ameddig ő a sebbel foglalkozott, addig én belé döftem a kardot. Nem tudom, mit találtam el, hiszen sosem voltam jó biológiából, de fontos lehetett, mivel az összeesett. És úgy tűnt, nem is fog felkelni többet. Megöltem. Majd lassan elrohad a többi része is, még jobban rontva ennek a világnak a látványát - mintha eddig nem lett volna elég rossz.
 - Én szóltam.
 Nem is figyeltem a szörny élettelen testére, csak hátat fordítottam neki és otthagytam. Nem érdekelt, mi lesz vele. Megszoktam már ezt. Akárhányszor megtámad valami, azt meg kell ölnöm, különben és veszek oda. Így ennyi idő után fel sem tűnt, mit csináltam. Eleinte még megrázott, undort keltett bennem, ma már nem is figyeltem rá.
 Majd tovább sétáltam. Éreztem, hogy talán jobb lenne, ha feladnám. Nem láttam kiutat, talán nincs is. Egyedül nem fog menni, más pedig nincs itt. Magamra voltam utalva, de így nem jutok ki.
 Nem telt el sok idő, talán csak pár perc volt az egész, de tudtam, hogy valami közeledik. Rossz előérzetem volt. Kicsit megijedtem, mert biztosan tudtam, hogy ez nem lesz könnyű feladat. A föld is beleremegett a lábam alatt. Ekkor már féltem. Megragadtam a kardomat, ami az övemben volt. Görcsösen szorítottam. Nem akartam újra használni, mert fáradt voltam. Alig tudtam aludni, de kezdtem ehhez is hozzászokni.
 Majd újra éreztem, hogy remeg a föld. Mintha ki akarna csúszni a talaj a lábam alól. De ez nem földrengés volt. Féltem megfordulni, pedig már nagyon közel éreztem magamhoz az ellenségemet. Óvatosan kihúztam a kardot az övemből, majd magam előtt tartottam tovább. Szemeimet becsuktam, ami először jól esett, de utána rájöttem, hogy ennek nem most van itt az ideje. Lassan megfordultam, és nem láttam semmit, csak sötétséget. Még nem volt hozzá elég bátorságom, hogy kinyissam a szemeimet. De tudtam, hogy ha túl akarom élni ezt, akkor nem félhetek. Arra gondoltam, hogy egyszer kijutok innen. Hogy nem kell többé itt élnem, és hogy egy városban leszek majd, ahol emberekkel vagyok körülvéve és nem vérrel és tetemekkel. Ez a gondolat adott erőt, és utána már egy csepp félelem nélkül nyitottam ki a szememet. A szörny, ami közeledett felém, ha lehet, még rondább volt, mint az előző. Toronyként magasodott fölém, majd rám ordított. Nem értettem, miért, ráadásul a szájszagától is megkímélhetett volna. De megpróbáltam nem erre figyelni. Amilyen volt, az leírhatatlan. Soha sem láttam ehhez hasonlót. Szeme csak egy volt, amit használni tudott, a fogait viszont tépésre, harapásra tervezték. Régóta voltam itt, de ettől én is megijedtem. Egy darabig csak álltunk egymással szemben, és nem mozdultunk. Levegőt sem mertem venni, mert féltem, hogy támadni fog. Nem akartam vele megküzdeni, de tudtam, hogy úgy is meg kell.
 Majd akkor bekövetkezett, amitől a legjobban rettegtem. A szörny támadott, én pedig nem tudtam mozdulni. Lefagytam, pont úgy, mint akkor, amikor anyát lelőtték. A lábaim nem mozdultak. Fejben már tudtam, mit fogok csinálni, de a testem nem engedelmeskedett. És a szörny így elkapott. Nem tudtam, mit csináljak. A szorítása halálos volt. Nem kaptam levegőt, a mellkasomat nem is éreztem. Tudtam, hogy most jött el a vég. Ennyi erőfeszítés a semmiért, ennyi szenvedés és egy ilyen szörny miatt halok meg. Nem hittem, hogy ezt érdemlem. Arra gondoltam, hogy egyszer kijuthattam volna. Találkozhattam volna még Hanna-val. Mindenkit elvesztett a családjából. Vajon hol van most? Anya meghalt, én pedig nem tudtam rajta segíteni.
 És a szörny egyre jobban szorított. Tudta, hogy ezzel végezhet velem. A kard kiesett a kezemből, egyenesen a vérbe. Még láttam, ahogy leesik. Utána nyúltam volna, ha éreztem volna a kezeimet. De a szörny lebénított. Már abban sem voltam biztos, hogy élek-e. Belenéztem a szörny szemébe. Körülötte mindenhol seb borította az arcát. Fekete volt. Nem láttam benne semmi megbánást, vagy sajnálatot. Csak a vágyat az iránt, hogy ölhessen. Az egy vadállat. Egy olyan szörnyeteg, amivel végeznem kellett volna. Valakinek minél hamarabb meg kell ölnie, különben hatalmas pusztítást visz végbe. Bár mindenki, aki ebben a világban volt. Itt az ölj, vagy megölnek szabály élt. És ezzel a szörnnyel nem én fogok végezni.
 Majd becsuktam a szemem és vártam az édes halált.