2013. január 2., szerda

1. fejezet


 Fáradt vagyok és fázom. Ruhám rég darabokra szakadt, alig takart már belőlem valamit. De nem volt más. Nem öltözhettem át. Nem itt. Éhes voltam, rendes ételt már nagyon régóta nem láttam. Több ideje már, hogy nem találkoztam emberekkel. Körülöttem szörnyek maradványai hevertek a földön, amerre csak elnéztem. Csont és vér borított mindent. Eleinte undorodtam ettől, de mára már megszoktam, ez az otthonom. A végtelen sötétség és gonoszság helye. Minden, ami itt van, visszataszító. Nem tudtam, mióta lehettem itt. Az idő nem úgy telik, mint a Földön. Nincs nappal, nincs éjjel. De a látvány ellen már semmit sem lehetett tenni. A szörnyetegek megmaradt részeit, és annak bűzét nem lehetett innen eltakarítani. Ez a hely örökké ilyen marad.
 A Pokolban éltem, ahová száműztek. Nem tudtam, mennyi idő telt el azóta, hogy ide kerültem. Az Elsők döntöttek így, miután Fekete mágiát használtam, mivel boszorkány vagyok. Ezt tilos lett volna, én pedig szabályt szegtem. De megvolt rá az okom! És az Elsők ezt nem értették meg, ezért itt kellett tovább élnem. De nem adom fel! Egyszer ki fogok innen jutni. Még nem tudtam, hogyan, de sikerülni fog. Ameddig a remény utolsó szikrája is égett bennem, addig tovább sétáltam.
 De én sem tudtam tagadni, hogy ez a hely undorító. Sétáltam a bokáig érő vérben, néha beleütköztem más dolgokba is. Már nem is néztem oda. Csak mentem tovább, mielőtt még láttam volna, miben taposok. Lábam meztelen volt, a cipőmet rég elveszítettem. A nadrágom a lehető legtöbb helyen lyukas volt és szakadt. A felsőmből is alig maradt már valami. De ennek ellenére folytattam a küzdelmet. Nem tudtam, van-e még értelme, de nem érdekelt.
 Majd ráléptem valamire. A fájdalom belenyilallt a lábamba, térdre rogytam. A kezeimet vér borította. Már nem tudtam, hogy ez a sajátom, vagy egy szörnyé. Láttam a vörös folyadékban a tükörképemet. Egykor még gyönyörű, sötét, tökéletesen egyenes hajam most kócos volt és a szemembe lógott. Arcom fehért volt és sápadt. Kék szemeim alatt lila karikák húzódtak, ezzel arra emlékeztetve, mennyire fáradt voltam. De nem aludhattam el! Egyrészt azért, mert rémálmok gyötörtek, akárhányszor lehunytam a szemem. Másrészt pedig, mert féltem. Féltem a szörnyetegektől, amik bármikor megtámadhattak. Bár volt egy kardom, amit még a nagymamám hagyott rám, aki szintén boszorkány volt. Meg tudtam védeni magam, de nem akkor, amikor alszok.
 És minél tovább néztem magam, annál inkább fájt. Majd egy könnycsepp kúszott végig az arcomon, bele a vértócsa közepébe, és egy aprócska hullám futott végig azon. Pár pillanat múlva már megint láttam az arcomat, és újra egy könnycsepp akart kifolyni a szememből, de letöröltem. Arcom vérfoltos lett. Soha sem néztem ki még ilyen szörnyen. De kezdtem megszokni.
 Utána már csak bámultam magam elé, nem is látva az arcomat. Még mindig ott volt, de csak átnéztem rajta, mintha nem is létezne. Mintha én magam is láthatatlan lennék. De sajnos nem voltam az. Minden percben küzdöttem az életben maradásért, de már nem láttam értelmét. Ettől még nem adtam fel, de amióta itt voltam, azóta egyfolytában csak szenvedtem. De valahogy túl kell élnem, hogy kijuthassak innen. Mert egyszer ki fogok, nem érdekel, mibe kerül, de megtalálom a kiutat!


 Ez is csak egy teljesen átlagos napnak indult. Otthon voltam anyával és a húgommal, Hanna-val. Apám börtönben volt. Lecsukták, mert lebukott. Én magam sem tudom, milyen ügyei voltak pontosan, de rossz társaságba keveredett. Sok embernek tartozott, sok ember haragudott rá. Nem volt vele túl jó a kapcsolatom, mivel elég gyakran jött haza részegen. Soha sem bántott volna sem engem, sem Hanna-t, sem anyámat. De szinte sosem volt itthon. Mindig a kocsmában, vagy ki tudja hol volt. Nem izgatott, de mindennek ellenére egy kicsit mégis szerettem. 
 A börtönben viszonylag ritkán látogattuk meg. Nem szerettünk odamenni, és apával nem is lett volna miről beszélnünk. Nem szerette elmondani, mi történik ott bent, és én sem tudtam neki mit mondani. Ez volt a mi kapcsolatunk már nagyon rég óta. Anya és Hanna ugyanígy voltak ezzel. És innentől kezdve már nem is annyira érdekelt minket, hogy nap mint nap bent legyünk és nézzük egymást az üvegfalon keresztül. 
 Hanna-val és anyával vásárolni mentünk. Az iskolakezdés és az ősz miatt kellettek új ruhák. Egy átlagos 16 éves lánynak ez jó szórakozás, de nekem nem. Szívesebben gyakoroltam volna, mivel nem rég tudtam meg, hogy boszorkány vagyok. Minden gondolatomat az Erőm foglalta le. Nem is igazán figyeltem anyáékra. De ők ennek ellenére boldogan vásárolgattak, aminek örültem.
 Már késő volt, mire mindennel végeztünk. Úgy döntöttünk, elmegyünk vacsorázni. Kiválasztottuk a kedvenc éttermünket, ami csak pár utcányira volt onnan, így gyalog mentünk. Elég késő volt, mire odaértünk. Csak páran voltak, azok is készülődtek már. De ez nem zavart minket. Békésen megvacsoráztunk, de én csak arra tudtam gondolni, amit a nagyi mondott az Erőmről; vigyázz, hogy használod! Ellened fordulhat! Nem tudtam, mire értheti. De azt mondta, egyszer majd elmagyarázza. 
 - Shane! - szakított ki a gondolataimból egy hang. Anya volt az. - Azt kérdeztem, kérsz még valamit? 
 - Egy pohár kóla jól esne - mondtam egyhangúan. 
 - Mi a baj? - feltűnt neki, hogy nem élveztem ezt a napot. - Tudod, hogy nekem akármit elmondhatsz. 
 - Jól vagyok, anya, nincs semmi gond - mondtam egy mosolyt erőltetve magamra. Nem volt kedvem beszélgetni, ezért megpróbáltam a lehető legegyszerűbben lerázni a kérdéseit. És a nagyim azt mondta, erről ne szóljak neki. Kiskorában mesélt anyának az Erejéről, de nem hitt benne, mivel ő kimaradt ebből. Az ő anyja boszorkány volt, de mégsem kapott Erőt. Ezt senki sem értette, de pontosan ezért nem szabadott neki elmondanom, hogy mi van velem. De mostanában állandóan kérdezősködött. Mindig azt feleltem, hogy jól vagyok. És ez részben így is volt. 
 Majd megittam a kólámat, aztán elindultunk haza. Az óra lassan tizenegyet ütött. Amint elmentünk, az étterem bezárt. Az utcákon egy lélek sem volt, mindent beborított a sötétség. A szatyrokkal a kezünkben sétáltunk vissza a kocsinkhoz. Az út egy része csendben telt el. Senki sem szólalt meg. Én viszont éreztem, hogy történni fog valami. Sietnünk kell! Kapkodtam a lábaimat, és anyáék próbáltak velem lépést tartani, de nem eléggé. 
 Pár alak került elő a semmiből. Nem tetszett nekem. Szívem egyre hevesebben dobogott, tudtam, hogy ebből jó nem sülhet ki. Az agyam kattogott, egy varázsigén gondolkoztam, de nem jutott eszembe semmi. És jobb lenne, ha anya és Hanna nem tudnának róla. De ha ezen múlik az életük, akkor bármit megteszek. 
 Az alakok közeledtek felénk, már jobban láttam őket. Négy férfi volt az. Lelassítottam a lépteimet. Szólni akartam anyának, hogy jobb lenne, ha visszafordulnánk, de késő volt. Túl közel értek hozzánk. Az egyik férfi egy fegyvert rántott elő, és egyenesen ránk szegezte. Anya megragadta a kezünket, de én ledermedtem. Nem tudtam, mit kellene csinálnom, csak álltam és néztem. Lélegezni is elfelejtettem. Bámultam a férfit, és azt a fegyvert, amit ránk szegezett. Az agyam képtelen volt dolgozni. Egyszerűen csak lefagytam. 
 - Mit akar? - hallottam meg anya hangját. 
 Ne tedd ezt, ezzel csak rontod a helyzetünket! - mondtam volna neki, ha meg tudtam volna szólalni, de nem így volt. Egy hang sem jött ki a számon. Suttogni sem bírtam, mintha testi fogyatékos lennék. Pedig nem voltam az. Állni tudtam. Egyelőre még. 
 - A pénzt! - hallottam egy reszelős hangot. Rossz volt a fülemnek, zavarta. 
 - Itt van, vigyék el, csak ne bátsanak! - kiáltotta anya, miközben odadobta a pénztárcáját a férfi elé. Az megnézte, de csak megrázta a fejét. - Ez minden! - mondta anya, mikor meglátta a férfi reakcióját. 
 - Ez nem elég... - színlelt szomorúságot az alak.
 Feltűnt, hogy a mögötte álló három férfi csak figyelt, de nem mozdultak. A velünk szemben álló, aki az előbb még a fegyvert szegezte ránk, most újra bámulni kezdett minket. Keze megint a mi irányunkba mutatott, a fegyverrel együtt. 
 - Nincs másom - mondta anya határozottan. Rájöttem, hogy ő nem a saját életét félti. Sőt, ő maga nem is félt. Értünk aggódott. Azért, hogy a gyerekei nem nőhetnek fel, nem mehetnek egyszer férjhez és nem öregedhetnek meg. Ezt szerette volna. Ha mi boldogan élünk, a saját élete már mit sem számított neki. 
 - Ne! - suttogtam.
 Tudtam, hogy most mi fog következni. Anya egyre jobban szorította a kezemet. Próbáltam viszonozni, de nem ment. Még mindig gyenge voltam. Vele ellentétben én féltem attól az alaktól, aki velünk szemben állt, a fegyvertől, ami a kezében volt és a tudattól, hogy most meghalhatunk. Féltettem a húgomat és anyámat. Nem akartam őket elveszíteni, de egyben a saját életemet is mentettem volna. De nem tudtam. Akárhogy akartam, nem ment. 
 És akkor bekövetkezett az, amire már mindenki fel volt készülve. A férfi meghúzta a ravaszt, és egy hatalmas durranás kíséretében anya már a földön feküdt. Élettelen keze kiesett a miénkből. Hanna felsikoltott, én pedig térdre rogytam. A lábaim elgyengültek, nem tartották tovább a súlyomat. A négy férfi pedig elrohant. 
 - Anya! - kiáltottam, mikor képes voltam újra megszólalni. Hanna és én mellette voltunk, a húgom sírt. Én visszatartottam, mivel az agyam elkezdett kattogni. Keresnem kellett egy varázsigét, ami meggyógyítja őt! 
 - Hívjanak mentőt! - ordított Hanna, de senki sem hallotta meg. 
 Én nem is figyeltem rá, mert volt egy varázsige, amivel megmenthettem anyát. Koncentráltam, összeszedtem az Erőmet. Elkezdtem mormolni a szavakat, amiket én magam sem tudtam, milyen nyelven írtak. Éreztem magamon Hanna kíváncsi tekintetét, de úgy tűnt, nem akart megakadályozni. Hagyta, hogy hülyét csináljak magamból. 
 De a varázslat túl sok Erőt vett el tőlem. Elgyengültem, nem voltam benne biztos, hogy végig tudom csinálni. Egyedül kevés voltam hozzá. Már nem éreztem anya pulzusát. Ő addigra már meghalt. A golyó gyorsan öl, és anya nem volt boszorkány. Nem élte túl. Vissza tudtam volna hozni, ha régebb óta tudom, hogy mikre vagyok képes! És ezt soha sem bocsájtom meg magamnak. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése