Hirtelen hangokra lettem figyelmes. Édes álomból keltettek. Nem akartam kinyitni a szemem. Próbáltam visszaaludni, hátha folytathatom. De a hangok nem maradtak abba. Ugyanúgy hallottam őket, sőt, talán egyre hangosabbak lettek. Nem nyitottam ki a szemem. Az álmomban a régi életemet éltem, amikor még mindenki együtt volt, és semmilyen problémánk nem volt. Boldog lehettem azokkal, akiket szerettem. Túl szép volt ahhoz, hogy ezt csak úgy hagyjam elszállni.
De a hang továbbra sem hagyott. Mély volt és édes, a fülemnek kellemes. Sosem hallottam ehhez hasonlót. De akárhogy is szerettem volna válaszolni neki, nem tudtam. Nem jött ki a számon egyetlen hang sem. Próbáltam a tudtára adni, hogy jól vagyok, de akármit akartam csinálni, a testem nem engedelmeskedett. Szerettem volna akárcsak a kezemet megmozdítani, de sehogy sem ment. Mintha nem is lennék a testemben.
De az alak nem adta fel. Továbbra is próbált felkelteni. Aztán éreztem valamit. Mintha megfogta volna a kezemet. És akkor nem tudom, mi történt velem. Soha sem éreztem még ilyet. Fellobbant benne egy szikra. A remény szikrája. Tudtam, hogy ő lesz az, aki segíthet majd nekem. Nem láttam őt, azt sem tudtam, hogy ember-e vagy sem. De éreztem, hogy vele együtt kijuthatok erről a helyről. És ez adott nekem erőt ahhoz, hogy kinyissam a szemem.
Hirtelen felültem és vettem egy nagy levegőt. Eszembe jutott, mi történt velem. Az utolsó emlékem a szörny szemében lévő tiszta gonoszság volt. Az, amit az itt töltött időben megszoktam.
- Jól vagy? - hallottam újra azt az édes hangot. Most már láttam a hozzá tartozó arcot is. Annyira rég találkoztam emberrel, hirtelen nem tudtam, mit csináljak. A kardomért nyúltam, de az nem volt nálam. Kiesett a kezemből, mikor a szörny elkapott.
Hátrébb csúsztam, és kikerekedett szemekkel figyeltem az alakot. Akkor vettem csak észre, hogy egész eddig a szinte tiszta földön feküdtem. És nem is voltam fáradt. Lehet, hogy eszméletemet vesztettem, de nagyon jól jött.
- Örülök, hogy találkoztam valakivel. Azt hittem egyedül vagyok itt. - az alak nem hagyta abba. Hangja kényeztetett, de féltem tőle. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért, de ezt éreztem, annak ellenére is, hogy biztosan tudtam, hogy ő lesz az, akivel túlélhetem. - Hogy hívnak?
Nem válaszoltam. Csak továbbra is figyeltem őt. A másik nem mozdult, ugyanúgy térdelt ott, mint amikor felkeltem.
- A nevem Jamie. - nyújtotta felém a kezét. Még mindig nem reagáltam. Mikor látta, hogy nem fogadtam el a kézfogást, kicsit elszomorodott. - Rendben. - morogta az orra alatt, majd felállt, és elindult.
A szívem megdobbant, tudtam, hogy nem szabad hagynom elmenni.
- Shane! - kiáltottam utána, mire az megállt. - Az én nevem Shane! - mondtam kicsit halkabban, mikor láttam, hogy a reakcióját. Jamie megfordult, és elmosolyodott. Most tudtam igazán megnézni. Fekete haja kócos, szeme pedig smaragd zöld volt. Én sem tagadhattam, hogy nagyon jól nézett ki, annak ellenére is, hogy arca néhány helyen vérfoltos és sebes volt.
Jamie elindult vissza. Végre képes voltam felkelni a földről. Leporoltam magam, bár sokra nem mentem vele. Szörnyen néztem ki, szégyelltem magam a fiú előtt. De aztán rájöttem, hogy hol vagyunk, és többé nem érdekelt. Csak ki akartam innen jutni, és végre sikerülhet!
De talán túl hamar reménykedtem. Elvégre, mit tudhat ő, amit én még nem?
- Mi történt velem? - kérdeztem a fiút. Reméltem, hogy ő tudni fogja.
- Egy szörny próbált megölni. Segíteni akartam. Megláttam a kardot és megöltem, mielőtt ő végzett volna valamelyikünkkel. - mosolygott tovább.
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy nagyon helyes volt. Főleg ezzel a mosollyal. De nem ezzel kellett foglalkoznom. Egyelőre fontosabb volt az, hogy újra otthon lehessek.
- Hogy kerültél ide? - folytattam a kérdezősködést.
- Nem tudom. - mondta. Már nem mosolygott. Arca komolyra váltott.
- Ezt hogy érted?
- Egyszer csak itt ébredtem és nem tudom, miért. - Felvontam a szemöldököm. Az nem lehet, hogy csak úgy, ok nélkül küldték el ide. Ekkorát nem tévedhet senki. - És te mit követtél el?
- Boszorkány vagyok és Fekete mágiát használtam. Az Elsők úgy döntöttek, száműznek ide.
- Boszorkány? - Jamie eleinte mintha nem hitte volna el.
- Ezek után ez a legfurcsább ebben? - nevettem.
Aztán a fiú elgondolkodott és ő is nevetni kezdett.
- Valamit elfelejtettem. - mondta Jamie, majd elővette a kardomat. Nem tudtam, hol volt eddig, de akkor nem is ez érdekelt. Boldog voltam, hogy nem veszett el végleg. Ez volt az egyetlen fegyver, amivel meg tudtam védeni magamat.
- Köszönöm! - mondtam neki őszintén, amin csak elmosolyodott.
Elraktam a kardot, majd rámosolyogtam még egyszer köszönetképpen. Pár másodpercig még álltunk egymással szemben, egyetlen szó nélkül.
- Menjünk tovább. - mondtam. Nem tudtam, merre, vagy hogy hová, csak nem akartam itt maradni.
- Tudod, hogyan juthatnánk ki?
- Nem... - A fiú elszomorodott. Úgy tűnt, ő is reménykedett abban, hogy ketten többre megyünk, de egyelőre nem segítettem neki sokat. - De valahogy megtalálom a kiutat! - mondtam magabiztosan.
Majd elindultunk. Nem láttam mást, csak vért, csontokat és a végtelenségig tartó Poklot. Az ég sötét volt, a napnak nyoma sehol sem volt látható. De már megszoktam. Az itteni élet teljesen más, mint a Földön. Itt nincs nappal, nincs éjjel, itt mindig csak a sötétség és gonoszság vesz körül. Minden olyan lehangoló és nyomasztó, de nem zavart. Jelenleg boldog voltam. Ránéztem Jamie-re, aki csak csendben sétált mellettem. Észrevette, hogy néztem őt, ezért ő is felém fordult. Rám mosolygott, mire a szám széle felfelé görbült. Aztán újra magam elé néztem. A poros földet bámultam, ami mindenhol ugyanolyan volt. Száraz és kihalt. De most az egyszer nem érdekelt. Semmi sem ronthatta el a kedvem. Találkoztam egy emberrel, aki újra reményt ébresztett bennem. Talán nem kell sokáig itt maradnunk. Lehet, hogy holnap már Hanna-val leszek. De a legfontosabb abban a pillanatban az volt, hogy végre éreztem, hogy nem vagyok egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése