2013. május 15., szerda

Epilógus


 - Shane Collins remek ember volt! Testvér és barát. Mindig vigyázott rám, mindig mellettem állt. Emlékszem, mikor megismerkedtünk. 8 évesek lehettünk, én új voltam a városban - mesélte Shane egyik barátja. Könnyes szemmel beszélt, ajkai remegtek. Látszott, hogy alig tudta visszafojtani a sírást. Egy gyűrött cetlit tartott a kezében, de nem nézett rá. A tömegre meredve mondta el a Shane-hez intézett utolsó szavait.
 A hangok elhaltak számomra, csak a sírra tudtam koncentrálni. Már annyiszor elolvastam azt a feliratot, amit arra véstek, de még mindig nem tudtam elhinni. Shane halott. Megöltem, és ezzel kijutottam. Soha sem felejtem el őt. Azt mondta, ezzel tartozott nekem, de ekkora áldozatért nekem kell hálásnak lennem. Legbelül az elejétől kezdve tudtam, hogy hazudott, mikor azt mondta, hogy vissza tud jönni. De volt egy részem, ami hitt neki. Ami abban reménykedett, hogy talán mégis igaz lehet, és ezt helyeztem előtértbe. Azt akartam, hog ez történjen, és már nem tudtam arra gondolni, hogy nem így lesz.
 De Shane nem jött vissza. Napokig vártam arra, hogy megjelenjen az ajtóban. Aztán elszállt minden remény, és tudtam, hogy hiába szeretném, nem látom többé. Ekkor megkerestem a húgát, aki az apjával élt. Elmondtam nekik, hogy Shane halott. Sosem rendeztek temetést a számára, így hát eljött az ideje ennek is. A teste nem került elő, az a Pokolban maradt, de megérdemelte, hogy rendesen elbúcsúztassák. A barátai, családja, mindenki itt volt. De én csak leghátul, az árnyékban néztem végig mindezt. Nem akartam látni az emberek gyászos arcát. Nem akartam, hogy tudják, én öltem meg őt - önző céllal. Még ha Shane ezt nem is így gondolta, nekem örökké lelkiismeret furdalásom lesz.
 Mint kiderült, három évig jártam a Poklot, míg végül Shane áldozatával ki nem jutottam. A kardját magammal hoztam, amit mindig magamnál tartottam. Nem volt hová hazamennem, nem volt többé családom. De az itteni körülmények még az utcán is sokkal jobban voltak, mint odalent. Öröm volt egy kihalt sikátorban éjszakázni.
 Könnyek szöktek a szemembe, amikor láttam, hogy az emberek virágokkal lepik el a sírt. Nem hagytam őket kitörni, nem akartam elgyengülni. A többi ember megteheti, nekem nem szabad. Nem mutathatok ki semmilyen érzelmet, ami vele kapcsolatos. Az emberek nem tudhatják meg, min mentünk keresztül. Nem jöhetnek rá, hogy szeretem.
 Nem sok idő telt el, mire mindenki eltűnt. A temető hirtelen ürült ki, minden hang elhalt. Előjöttem az árnyékból, ami eddig menedékként szolgált. Egyenesen az ő sírkövéhez ballagtam. Egy szál fekete rózsát tartottam a kezemben. Reméltem, hogy ez tetszene neki. Óvatosan rendbe raktam a többi odahajigált virágot, és letettem melléjük az enyémet, majd letérdeltem. Nem tudtam, mit kellene csinálnom, csak néztem a feliratot, amit már kívülről fújtam.
 - Furcsa így látni téged - kezdtem, de zavarba jöttem. Egy kőhöz beszélek, jöttem rá. De volt egy olyan érzésem, hogy ezt ő is hallja. Tudtam, hogy ez hülyeség, de legalább elbúcsúzhatok tőle. A Pokolban nem igazán volt rá idő. - Annyira sajnálom. Mindent, ami ott történt. Nem akartam, hogy ez legyen a vége. Sajnálom, hogy megijesztettelek és azt főként, hogy azután olyan távolságtartó voltam. Ha visszatekerhetném az időt, akkor máshogy csinálnám! De most itt vagyunk. Te meghaltál, és én... - hangom elcsuklott, nem voltam képes tovább visszatartani a könnyeimet. Végigfolytak az arcomon, majd le az államon, egyenesen Shane sírja elé. - Tudod, mindent azért tettem, mert próbáltam túltenni magam rajtad. Úgy éreztem, így lenne helyes, de már nem tudom.
 Nem szóltam többet. Annyi mindent el akartam mondani neki, de semmi sem jutott eszembe. A nap kezdett lemenni, a környék ismerős narancssárga fénybe burkolózott. A sírok árnyékai megnyúltak, a tücskök ciripelése egyre hangosabbá vált. De semmit sem láttam vagy hallottam belőle. Csak Shane-re koncentráltam. Szemeimet behunytam, és megjelentek előttem a vele töltött pillanatok, ahogy együtt menekültünk a szörny elől, ahogy ketten próbáltuk megölni azt. Az összhang, ami közöttünk volt, még akkor is, ha ezt eddig egyikünk se vette észre.
 A csillagok kezdtek megjelenni az égen, ami a végszó volt számomra. Lassan álltam fel, szememet le nem véve a sírkőről.
 - Viszlát, Shane!
 Hangom nem volt túl meggyőző, de indulnom kellett. Talán többé nem tudok ide visszajönni, lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy Shane-nel beszélhettem. Ebbe belegondolni is rossz volt. Az életem részévé vált, és most, hogy már nincs velem, üresnek éreztem magam. Mintha kitépték volna a szívemet. Jobban fájt, mint azt mutattam. Letöröltem a könnyeimet, majd még egy utolsó pillantást vetve a sírra, elindultam. A nap egyre lejjebb haladt az égen, az árnyékok pedig annál hosszabbak lettek. Éreztem, hogy többé nem jövök ide vissza.
 A sírkövek sötétbe burkolózva vészelték át az éjszakát, ahogy az összes többit, ami ezután következett. Képtelen voltam többé bárkit is szeretni. Nekem mindig Shane maradt az egyetlen. A hiánya pedig csak megerősítette ezt. De nem voltam teljesen egyedül. Éreztem, hogy a lány mostantól örökké velem marad.


Shane Collins
1994-2013 
Örökké emlékezni fogunk rád!


VÉGE

2 megjegyzés:

  1. Általában hosszú kommentet szoktam hagyni az utolsó fejezetnél. Mindig leírom , hogy mit gondoltam az egész blogról és maga az utolsó részről, de nálad most szinte megmerevedtek az ujjaim és könnyes a szemem. A fejemben folyamatosan a Miért ugrál..
    s ezt ne vedd rossznak, mert rettenetesen jó lett.. átéreztem az egészet és én is Jamie-vel együtt gyászolok :(
    De igazad van.. így kellett történie valahol legbelül érzem, hogy így lett tökéletes és egész hiába reménykedtem, hogy valamilyen csodával visszajön... Hiába gondolom még most is hogy ők ketten többet érdemelnek , mint a Pokolban eltöltött idő.
    Amikor a cserék közt nézelődtem megakadt a szemem a címen... felhívta a figyelmet magára, mert nem hétköznapi történetről árúlkodott. Maga a külső megragadott és megadta azt a hangulatot az oldalnak, amire szűksége volt . Legelsőnek elolvastam a rövid tartalmat , hog y miről szól és valyon hogy írsz , mert hiába a szép kűlső, hogyha nem tudom átélni a dolgokat, de már az első fejezetnél tudtam, hogy imádom és nem bírtam kinyomni az x-et. Remekűl írsz ,és teljesen elvarzsoltál. Egy pillanatra tényleg ott voltam velük a Pokolban és ugyanúgy féltem , illetve szurkoltam. A Poklot tökéletesen jellemezted és remek történetet hoztál létre. A karakterek egyéniek voltak és szívbe mászóak... Az biztos, hogyha meghallok egy Jamie fiút, vagy Shanie-t esetleg a démonokról kerülsz szó biztos eszembe fog jutni a történeted, mert hatalmas nyomott hagyott bennem, ahogy minden nap vártam a részt és végigizgultam....
    Köszönöm, hogy megírtad és megosztottad velünk ezt a fantasztikus történetet... :) ♥♥♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nagyon örülök, hogy ennyire tetszett. remélem, mások is így éreztek, mikor olvasták. próbáltam minél jobban és részletesebben írni, persze, ez nem mindig jött össze. voltak fennakadásaim, de összességében boldog vagyok, hogy tetszett.:)) nem tudok többet hozzáfűzni, viszont köszönöm ezt a hosszú kommentet, így legalább én is tudom, hogy mit gondolsz a történetről. aranyos tőled, hogy ennyit írtál, hihetetlenül jólestek a szavaid. szóval tényleg köszönök mindent.:)))

      Törlés