15. fejezet

 - Jól vagy? - Jamie aggódó hangját hallottam nem messziről. Olyan volt, mintha nem is ő beszélne hozzám, mintha egy másik szobából szólt volna nekem. De ettől még hallottam, és erős kényszert éreztem arra, hogy válaszoljak neki. Nem láttam semmit, csak sötétséget. A szemeim csukva voltak. Én próbáltam kinyitni őket, de a szemhéjam súlyként nehezedett rájuk.
 Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy nem is igazán érzem a körülöttem lévő dolgokat. Ekkor kinyitottam a szemem, akármekkora erőfeszítésbe is került. Láttam Jamie-t, láttam magamat, és minden mást, ami körülvett minket. Bár a táj nem volt valami változatos: por, mocsok és vér mindenhol. A fiú a testem mellett térdelt. Hozzám beszélt, de nem értettem. Közelebb sétáltam - illetve lebegtem -, de a hangja még így is távolinak tűnt. Mintha egy üveg választana el tőle. Próbáltam megérinteni, de a kezem tovább siklott rajta. Egy kis melegséget éreztem, de ő nem vett észre semmit. Talán boszorkány vagyok, és valahogyan képes vagyok kibújni a testemből, látni mindent magam körül, de ezzel semmire sem megyek. Láttam Jamie-t, ahogy próbált biztonságba helyezni ebben a kiszolgáltatott állapotomban, láttam, hogy milyen gyengéden bánt velem, de ennél többre nem megyek ezzel a képességemmel. Mindig is azt hittem, hogy ha léteznek vámpírok vagy boszorkányok, akkor az ő Erejük határtalan. Bármit képesek megtenni, csupán akarniuk kell. Senki és semmi nem akadályozhatja meg őket. Úgy tekintettem rájuk a nagyi meséi alapján, mint valami gonosz szuperhősökre. Én magam sem tudtam ezt megmagyarázni, de akkor mindennél jobban szerettem volna egy lenni közülük. Most, hogy mindez megadatott, és van Erőm, amit nem tudom, hogyan használjak, szánalmasnak éreztem magam. A kardomon kívül semmi fegyverem nem volt a szörnyek ellen, ráadásul mindig Jamie mentett meg, amit nem értettem még most sem. Ameddig nem találkoztam vele, bármivel elbántam, mindig én kerültem ki győztesen a csatákból. És amint feltűnt a védelmező karjaival, jött és megmentett, azóta semmi sem megy egyedül. Mintha csupán a jelenlétével legyengítene, mintha elszívná az Erőmet.
 Tudtam, hogy ez hülyeség. Jamie önszántából nem tenne ilyet, de valahogy annyira logikusnak hatott. Nem volt semmi más magyarázat. Azon kívül, hogy a szörnyek erősödtek volna meg, de ez hülyeségnek tűnt. Hogy lehet, hogy ő képes átváltozni és Erőgömböket csinálni a kezével, míg én semmire sem vagyok képes?
  Miközben én azon morfondíroztam, hogy az elméletem hülyeség, Jamie nem maradt nyugton. Kezét a vállamra tette. Nem rázott meg, csak megérintette. Nem értettem a fiút, nem lehetett rajta kiigazodni. Amikor nem vagyok magamnál, mindig ennyire törődő, ha meg ébren vagyok, mindig történik valami. Szabad kezével kisimította az arcomba lógó tincseket, majd cirógatni kezdte azt. Olyan volt, mintha én is érzeném. Talán csak képzelődtem. Igen, valószínűleg ez a magyarázat.
 De nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Jamie mit csinált. Éreztem, ahogy elönt a melegség, és az összes vér az arcomba fut. Még jó, hogy a fiú ezt nem láthatta... Szinte megbabonázva néztem, ahogy próbál felébreszteni. Továbbra is beszélt hozzám, de már nem hallottam, nem arra figyeltem. Gondolataimat a fiú tettei kötötték le. Agyam elkezdett zakatolni, minden lehetőség megfordult a fejemben. Rengeteg kérdés jutott eszembe, de mindazok közül a legfontosabb a miért volt.
 De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, még akkor is, ha csak nézhettem. Talán nem éreztem az érintését, nem élhettem át úgy, mintha a saját testemben lennék. Nem éreztem Jamie közelségét, mégis meleg járta át a testem.
 A fiú szájára halvány mosoly ült ki. Talán tudta, hogy csak alszom. Most láttam először így mosolyogni, ekkor volt igazán önmaga. Nem bírtam tovább. Vissza akartam kerülni a saját, élő, lélegző testembe. Érezni akartam őt, látni azt, ahogy mosolyog rám. De nem tudtam, hogy mit kéne csinálnom. Amikor legutóbb ilyen helyzetben voltam, akkor a fiú élete múlt rajta. Most nincs veszélyben, önző okokból akartam újra én lenni.
 Próbáltam koncentrálni, ahogy akkor is tettem. Becsuktam a szemeimet, kizártam a világ összes zaját, és próbáltam nem Jamie-re koncentrálni. Nehezebb volt, mint gondoltam. Állandóan kilestem, nem tudtam elviselni, hogy nem látom, a fiú mire készül. Nem tudtam, mi lesz a következő lépése, és én mindenről értesülni akartam. Első sorból szerettem volna nézni, ahogy újra és újra megérint.
 Ne aggódj, Shane, ha újra a testedben leszel, nem csak láthatod, érezheted is! 
 Újra koncentrálni kezdtem. Nem láttam mást, csak sötétséget. Aztán a fantáziám szárnyakra kapott. Szemem előtt lejátszódott az előbbi jelenet, majd újra és újra. Végül kívülről fújtam az egészet, és ez addig folytatódott, míg el nem aludtam.
 Fura. Azt hittem, a lelkek nem alszanak.
 De akkor érezni kezdtem. Ott volt a kényelmetlen föld, amin feküdtem, és végre lélegeztem. A szemem hirtelen pattant ki, mire Jamie arcával találtam szemben magam. Már nem láttam azt az őszinte mosolyt, újra komorrá változott, de nem érdekelt. Mindennél fontosabb volt, hogy tényleg láthattam és megérinthettem őt. Abban a pillanatban semmi más nem számított. Sem az, hogy egy szörny üldöz minket, ami bármelyik pillanatban ránk törhet, sem az,  hogy napok óta nem ettünk semmit. Mintha megállt volna az idő körülöttünk, és csak mi ketten maradtunk volna. Jamie szemei töltötték be a látóteremet, amik most is elbűvöltek. Éreztem, ahogy a szám sarka felfelé görbült. A fiú látta, de nem reagált rá. Legbelül fájt, de tudtam, hogy ez csak színjáték. Már tisztában voltam az igazi érzéseivel, és ennél több nem is kellett. Már nem ronthatta el az álarcával a kedvemet.
 - Jamie, én úgy sajnálom! Te nem tehetsz semmiről, minden az én hibám! - Hirtelen felültem, hogy jobban lássam a reakcióját. Amint kimondtam a szavakat, az arca megenyhült. Mintha csak erre várt volna. - Te nem tehetsz arról, hogy démon vagy, ahogy én sem a boszorkányságról. Annyira hülye voltam, hogy pont tőled ijedtem meg! Sajnálom, hogy ilyen elutasító voltam...
 A fiú nem válaszolt, de láttam a szemében, hogy ez volt minden, amit hallani akart. Szívem a torkomban dobogott, a sírás kerülgetett. Jamie megőrjített a hallgatásával. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire történt valami. A fiú először behunyta a szemeit, majd kinyitotta őket. Éreztem, hogy a körözzünk lévő távolság csökkenni kezdett. Lesütöttem a szemem, nem akartam belenézni abba a zöld tekintetbe. Láttam, hogy a kezem alig pár centire volt a fiúétól, amit az ég világon semmiért nem mozdítottam volna arrébb.
 Közben rájöttem, hogy van valami, amiről Jamie még mindig nem tud. Az, hogy amikor elájultam, igazából mindent láttam és hallottam, köztük azt is, hogy ő mit csinált. Úgy éreztem, el kell mondanom neki, de ezzel csak megint magamra haragítanám őt. Az agyam zakatolt, nem tudtam, mit tegyek. Nem akartam elrontani a pillanatot, mert tudtam, hogy már nem sokáig élvezhetem.
 És akkor éreztem, hogy a talaj megremegett a lábam alatt.
 - Na jó, most már tényleg elegem van ebből a szörnyből! - mondta Jamie. Én ekkor már tudtam, mi következik. A fiú elnézett a vállam fölött, majd a kezemnél fogva felrántott a földről. Nem hagyta, hogy hátra pillantsak.