17. fejezet

 - Mit tegyünk? - kérdeztem Jamie-t, aki tehetetlenül rázta a fejét. Csak bámult maga elé, nem akart a szemembe nézni, én viszont elkeseredetten kerestem a pillantását. Le akartam olvasni az arcáról akárcsak egy halovány érzelmet, de nem tudtam. Mégsem ölhetem meg őt. Ahhoz túl fontos, hogy én végezzek vele. És én sem szeretnék meghalni, hisz akkor minden, amiért eddig küzdöttem, kárba vész.
 Csak tegyük fel, gondoltam, mi lenne, ha végeznék vele. Újra haza juthatnék, de akkor egy gyilkosság száradna a kezemen. De az otthonom gondolata melegséggel töltött el. Megborzongtam. Apró remegések járták át a testem, mikor arra gondoltam, hogy újra élhetném a normális életemet. Csak egyetlen emberélet. Senki sem tudja meg.
 Nem! Nem, ha az Jamie élete. Nem vehetem el tőle, még akkor sem, ha itt csak tovább szenvednénk. Nem tehetem meg. Akármennyire is szeretnék visszatérni a Földre, nem lehet. Nem ilyen áron, hisz Jamie mindig megvédett engem. Rengetegszer húzott ki a bajból, én pedig így hálálnám meg? Ha haza is jutok, a bűntudat nem hagyna nyugodni.
 És ha én halnék meg? Ha a fiú megölne, hogy többé ne kelljen itt szenvednünk? Legalább ő élhetné tovább az életét. Igen, ez jó lenne. Csak egy szúrás a kardommal, és többé én sem érzek semmit. Nem kellene többé attól félnem, hogy fájdalmat okozok neki, vége lenne az örökös menekülésnek, és akkor a szörnnyel is elbánnánk. Többé nem okozna senkinek fájdalmat, akiket ide száműznek. Mindenkivel jó tennék.
 - Jamie... - a fiú tőlem pár méterre ült, de még mindig nem nézett fel. Nem hagyta abba a föld bámulását. Tudtam, hogy hallotta, csak abban nem voltam biztos, hogy értette is. Láttam, hogy elveszett a gondolataiban, nem akartam megzavarni, de erről tudnia kellett. - Haza kell menned.
 A fiú végre rám emelte a pillantását. Lassan tette, mintha valami olyasmit mondtam volna, ami az egész életére kihat. Bár lehet, hogy ez tényleg így volt.
 - Tessék? - szemöldöke magasba szökött, visszafojtott lélegzettel várta, hogy elmagyarázzam, miről beszélek.
 - Ölj meg. - Kimondtam a szavakat, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha hasba rúgtak volna. Legszívesebben összegörnyedve terültem volna el a mocsokban. Visszatartottam a kitörni készülő könnyeimet, ami nagy erőfeszítésbe került. Lenyeltem a gombócot, ami a torkomban nőtt. Nem akartam gyengének látszani.
 - Nem tehetem.
 - Miért? Ha meghalok, te kijuthatsz innen, és nekem sem kell itt maradnom. Undorodom ettől a helytől, és ha ez az ára annak, hogy többé ne kelljen látnom, akkor megteszem. - Hangom halkra vettem, de mégis úgy hatolt át a levegőn, mint valami trombitaszó a hajnali csendben. Jamie ekkor már minden porcikájával rám figyelt. Láttam a szemében felcsillanni a fájdalmat, amitől újra elszorult a torkom. Fájt, hogy szenvedni láttam. Nem akartam ezt. Nem akartam többé erős maradni, sírni akartam egészen addig, amíg egy jobb helyre nem kerülök. És ennél már minden csak jobb lehet.
 - Nem értem. Ha mindenáron ki akarsz jutni, miért nem ölsz meg te engem?
 Visszafojtott lélegzettel néztem rá. Szívem kihagyott egy ütemet, majd hatalmasat dobbant. Attól féltem, ő is meghallja ezt. Behunytam a szemem, mélyen beleszívtam a levegőbe, majd kinyitottam. Jamie tekintete az arcomat fürkészte.
 - Nem megy. - Ez volt az egyetlen olyan válasz, ami nem hangzott annyira hülyén. Nem akartam neki elmondani az igazságot, jobb, ha azt megtartom magamnak.
 - De te azt kéred, hogy én öljelek meg. - Hangja határozott és érzelemmentes volt. Amint kimondta a szavakat, egy űr keletkezett bennem. Tudtam, hogy Jamie nem fog csak úgy megölni a saját szabadságáért.
 - Én nem tudom ezt megtenni... - néztem rá immár könnyes szemekkel. Számat összeszorítottam, mielőtt még bármit olyat mondhattam volna, amit később megbánhatok.
 - Figyelj rám, Shane, én nem foglak kinyírni azért, hogy szabad lehessek!
 - De megtehetnéd! - A szavak csak úgy kitörtek belőlem, nem tudtam őket megállítani. Szerettem volna, ha Jamie leélheti úgy az életét, mint ahogy én szerettem volna tenni. Ő már hozzászokott, hogy démon. Én boszorkányként nem lennék képes újra visszamenni az iskolába, a barátaimhoz. Azt sem tudom, mennyi idő telhetett el azóta. Talán sokkal több, mint hinném. Lehet, hogy már senki sem emlékszik rám. Kerestek egyáltalán? Feltűnt nekik, hogy eltűntem? Vagy csak egy ember voltam, egy szánalmas élettel, aki senkinek sem számított? Talán nem akarom tudni. Szeretném, ha hiányoznék a szeretteimnek. Talán ez önző dolog, de mindenkiben van egy ilyen érzés. Senki sem akarja, hogy elfelejtsék.
 - Akkor sem megyek bele - mondta Jamie visszarángatva a jelenbe. Hirtelen nem értettem, miről beszélt, de az emlékek villámként söpörtek át az agyamon, mindent illúziót lerombolva ezzel. Újra láttam magam körül a véres, rothadó tetemeket, újra a mocskos földön ültem, és újra a szakadt ruhám volt rajtam.
 - Miért? - Valahol mélyen, legbelül valami kiáltozott, hogy ne kérdezzem meg, de én nem hallgattam rá. A kíváncsiságom erősebb volt a józan eszemnél.
 - Mert túl fontos vagy ahhoz, hogy elveszítselek. - Hangja lágy volt, zöld szemében kiolvashatatlan érzések támadtak. Arca már nem volt kemény, csak aggódó. És félt. Tényleg félt.
 A szavai úgy hatottak rám, mintha... nem is tudom. Nem tudnám megmagyarázni, mit éreztem akkor. Tudom, hogy jól esett, de mintha mindig is tudtam volna ezt. És egy részem lesokkolódva ült tovább, miközben nem tudta tovább Jamie zöld tekintetét elviselni. Bűntudatom támadt. Az elején csak kihasználtam őt, azért volt rá szükségem, hogy hazamehessek. Tudtam, hogy ez rég megváltozott, de valami nem hagyott nyugodni. A fiú nem halhat meg, főleg nem miattam. Nem tudnám megtenni, képtelen lennék végignézni, ahogy szenved, míg végül az élet utolsó jele is eltűnik a testéből. Nem tudnék így tovább élni, tudva, hogy megöltem őt, azt a személyt, akinél jobb embert soha nem ismertem. Tudtam, hogy folyamatosan harcolt a démon énjével, csak nem értettem, miért. Soha nem mondta el, mi történt vele, mielőtt találkoztunk. Azt sem tudtam, hogy miért száműzték. Jamie tele volt megfejthetetlen titkokkal, én pedig nem tudtam benne nem megbízni. Többé már nem féltem, hogy elszabadul az Ereje, és véletlenül - vagy akár szándékosan is - megölhet engem.
 Közelebb húzódtam hozzá, érezni akartam őt. Hirtelen csökkent le a távolság kettőnk között, és tudtam, hogy ennek így kell lennie.
 De a pillanat nem tarthatott sokáig. Elárasztottak a gondolatok; vajon meg fogok halni? Mi lesz, ha Jamie nem egyezik bele? Vagy a szörny tép szét minket, vagy éhen halunk. Így is, úgy is meghal valaki, csak az volt a kérdés, hogy ki?
 A gombóc újra növekedni kezdett a torkomban, és én éreztem, hogy most nem leszek képes visszatartani a kitörni készülő könnyeimet. Eddig képes voltam erős maradni, mert muszáj volt. Nem gyengülhetek el, főleg nem a fiú előtt.
 Nem tudhatja meg..., hajtogattam magamban, de egyre kevésbé volt értelme ennek. Jamie nem hülye, már rég rájött, mit érzek igazából. De nem mertem erre gondolni, nem akartam úgy a szemébe nézni, hogy tisztában van vele. Legalább a gondolat illúziója had maradjon meg nekem. Csak a tudat, hogy egyelőre biztonságban vagyok, még nem kell aggódnom amiatt, hogy a fiú a kezeim közt vérzik el.
 És akkor átölelt. Hihetetlen érzés volt, nem tudtam, mit csináljak. Képtelen voltam gondolkodni, de féltem, hogy ez nem a valóság. Elkeseredetten markoltam meg szakadt pólóját, bele akartam kapaszkodni, nehogy eltűnjön  Nehogy megint csak egy álom legyen. Nem akartam, hogy véget érjen. Hosszú idő óta először éreztem magam ennyire biztonságban. Becsuktam a szemem, majd összeszorítottam azt. Egy könnycsepp préselődött ki, amit Jamie nem vett észre. Letöröltem, mielőtt megláthatta volna. Féltem, hogyha kinyitom a szemem, a fiú már nem lesz ott. Majd lassan, nehézkesen emelkedett fel a szemhéjam. Jamie karjai még mindig a vállamon nyugodtak, amitől megkönnyebbülés árasztott el. Hangosan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, mire éreztem, hogy a fiú rám szegezi tekintetét. Pillantásomat lassan emeltem rá, amitől az egész pillanat romantikusnak hatott. Nem tudom, mit éreztem akkor. Nem tudom, hogy mit szerettem volna jobban: ha tényleg romantikus, vagy csak arra vágytam, hogy valaki mellett biztonságban legyek. Nem tudtam gondolkozni, szívem hevesen vert. Arra koncentráltam, hogy a lélegzetem ne akadozzon, és hogy ne szorítsam túl erősen a fiú pólóját.
 Aztán végre találkozott a pillantásunk. Jamie zöld tekintete belefúródott az enyémbe. Láttam, hogy a kérdéseire keresi a választ, ahogy az arcomat fürkészi, hogy leolvashasson valamilyen érzelmet, bármit, amivel többet tudhatna meg. Biztos voltam benne, hogy észrevette, hogy valami nincs rendben velem. De én magam sem értettem, mi történik. Nem lehetek szerelmes egy démonba. Nem, ha az Jamie. A fiú túl jó lenne hozzám, nem érdemelném meg őt. Attól féltem, hogy csak kihasználnám az irántam érzett szerelmét - mert egy dolgot biztosan tudtam: a fiú érez valamit.
 És akkor elszakítottam a pillantásomat Jamie-étől és belefúrtam az arcomat a mellkasába. A pólóján a szorításom még mindig nem gyengült, nem hagyhattam, hogy elmenjen. De a kezei már nem fogták olyan biztosan a vállamat, mint én azt szerettem volna. Éreztem, hogy Jamie távolodni kezd tőlem. Szemem kipattant, amit eddig észre sem vettem, hogy becsuktam. Láttam, hogy a fiú próbál úgy felkelni, hogy nekem ne essen bántódásom.
 Nem, ez nem lehet. Jamie nem hagyhat magamra, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá! 
 Majd átöleltem a derekánál fogva, a lehető legszorosabban húzva magamhoz. A fiú nem távolodott tovább, de éreztem, hogy megdermed. Izmai megfeszültek, az érintésemre a szíve hevesebben kezdett verni. Kezeit az enyémre fektette, ujjai az enyém köré fonódtak. És akkor újra magához húzott, én pedig csak abban tudtam reménykedni, hogy többé nem hagy el engem.