2013. május 2., csütörtök

19. fejezet


 - Szükséged van valamire? - kérdezte Jamie, mikor elmagyaráztam neki a varázslat menetét. Annyi hülyeséget hordtam össze, hogy azon csodálkoztam, hogy elhitte. Elmondtam neki, hogy csak koncentrálnom kell, mielőtt megölne, hogy össze tudjam szendi az Erőmet, ami a Pokolban nincs. Azután a szellemvilágból már könnyű lesz kijutni, mivel ott nincs leblokkolva. Annyira könnyen ment, hogy kezdtem kételkedni magamban. Jamie szinte itta a szavaimat, mindent elemzett és jól elrakott, hogy később emlékezzen rá.
 Arra jutottam, hogy lehet, hogy csak azt akarja hinni, hogy ez működik. Talán nem mer arra gondolni, mi lesz, ha mégse? Lehet, hogy annyira szeretné, ha sikerülne, hogy maga is elhitte, hogy menni fog. Sajnáltam őt. Nem tudtam, mit érzett, de ha ez tényleg így volt, akkor hatalmas csalódást okozok majd neki. Rá fog jönni, hogy hazudtam, mindent csak kitaláltam. De legalább ő boldog életet élhet. Semmi másra nem tudtam gondolni, mindvégig az járt a fejemben, hogy neki jó legyen. Csak az ő érdekeit tartottam szem előtt, a sajátjaim nem érdekeltek. Talán mindent elrontok ezzel, de a fiúnak nem kell többé a szörnyek miatt szenvednie.
 - Csak nyugalomra, hogy fel tudjak készülni - válaszoltam kis késéssel. Belenéztem a szemeibe, amik elvarázsoltak. Nem tudnám megmagyarázni, mit éreztem akkor, de valami olyasmit, amitől meggondoltam magam. Nem akartam elveszíteni őt. Nem akartam, hogy nélkülem legyen boldog. Szerettem volna, ha velem lesz majd, ha kijutunk innen, hogy ketten együtt legyőzünk mindent és mindenkit. Még akkor sem, ha ezzel megmenthetném őt a biztos haláltól.
 Ahogy tovább néztem, elvesztem a pillantásában. Már nem voltam olyan biztos magamban. Láttam, ahogy ő és én együtt sétálgatunk, kézen fogva, egy nyári napon a parkban, míg el nem érünk egy hatalmas fa által a fűbe vetett árnyékhoz, ami alatt megállva ugyanolyan forró csókot váltunk, mint amilyen a levegő. Az éjszaka első jelei megjelennek az égen, feltűnik az első csillag, a körülöttünk úszó szél lehűlést hoz. A nap egyre lejjebb kúszik, míg végül mindent el nem borít a sötétség.
 - Menni fog? Biztosan képes vagy rá? - Jamie aggódó pillantása repített vissza a jelenbe. Azon kaptam magam, hogy még mindig őt bámultam, miközben a szám vágyakozón szétnyílt. Reméltem, hogy ezt ő nem vette észre, de erre nem volt sok esély.
 - Persze. - Hangon lágy volt, arra törekedtem, hogy a fiú megnyugodjon, hogy képes legyen elengedni engem.
 - Talán nem kéne kockáztatnunk... - mondta, mire az egész testem megfeszült. Minden porcikámmal rá figyeltem, nem akartam, hogy az utolsó kanyar előtt adja fel.
 Már nincs sok, Jamie, ne most bizonytalanodj el.
 - Döntöttem és ezt akarom! - A fiú arca érzelemmentes volt. Próbáltam közömbösre venni a hangom, de nem tudtam, mennyire sikerült. Arra koncentráltam, hogy ne remegjen meg.
 - Mi van, ha mégsem sikerül? Mihez kezdek nélküled? - csattant fel Jamie. Szavai miatt meginogtam. Mi lenne, ha mégsem tenném? Ha itt maradnánk, végül együtt halunk meg...
 Nem, szólt rám egy hang a fejemben. Igaza volt, a fiú még nagyon sokáig élhet - nélkülem.
 - Menni fog, csak higgy bennem!
 - Shane, értsd meg, hogy félek! Igen, félek attól, hogy elveszítelek! A fenébe is, szeretlek... - a fiú hangja elcsuklott, mire elszorult a szívem. A torkomban gombóc nőtt, megbántam, hogy hazudtam neki. Nem tudtam válaszolni. Legszívesebben elmondtam volna, hogy én is szeretem őt, hogy az érzéseim megváltoztak az utóbbi időben. Rájöttem, hogy nagyon fontos nekem, hogy nem akarom elveszíteni. De nem tehettem. Ha ezt mind elmondom, akkor nem fog végezni velem, ráadásul még magamra is haragítanám a hazugság miatt.
 - Van, hogy két ember útja egybeforr. Egy kis időre. Aztán történik valami és szétválnak. Az egyik jön erre, a másik megy arra. Az élet néha kegyetlen, de örülj annak, hogy mindez megtörtént. Nehéz a tovább lépés, de gondolj arra, hogy ezzel te magad is változtál. Ha nem találkoztunk volna, most nem itt tartanál. Csak ennyit jegyezz meg: minden okkal történik. - És a saját önző gondolataim helyett most feláldozom az életem miattad, tettem hozzá magamban.
 Reméltem, hogy ezzel meggyőzhetem őt, de már biztos volt, hogy tudja; hazudtam neki. Átlátott rajtam, ami nem volt nehéz, de elhitette magával, hogy talán tényleg sikerülhet. És most mindent összetörtem. Lebontottam a függönyt, ami eltakarta az igazságot. Láttam a ködöt felszállni a tekintetéből.
 - Nem akarom, hogy a miénk szétváljon - jelentette ki. Hangjában annyi érzelmet fedeztem fel, mint amit ritkán hallottam tőle. Valahogy mindig benne volt az a bizonyos gúnyosság, amitől viccnek tűnt az egész. De az utóbbi időben az a fiú eltűnt, és a helyét egy komolyabb vette át. Nem tudtam, melyiket szerettem jobban. Szívesebben néztem a mosolyát, amitől kisfiúsnak látszott. Jól állt neki.
 - Muszáj. Annyi mindennel tartozom neked, ha tehetek valamit, amivel könnyíthetek a lelkiismeretemen, az ez. Meg kell lépnem.
 - Semmivel sem tartozol...
 - Te ezt hiszed, de hányszor mentetted meg az életem? A megismerkedésünktől kezdve állandóan te vigyáztál rám, és most kaptam egy esélyt, hogy egyenlítsek. - A szavakat nem lehetett megállítani. Próbáltam befogni a számat, de nem ment. Ki kellett öntenem a szívem, úgy éreztem, tudnia kell.
 - Nem ezért csináltam!
 - Tudom! De az nem lehet, hogy miattam halsz meg. - Szemöldököm összeráncoltam fájdalmamban. A könnyeim ki akartak törni, a szemeben gyülekeztek, de nem hagytam magam. Nem most fogok összeomlani. Túl közel voltam a győzelemhez.
 - Miért csinálod ezt velem? - Hangját lehalkította, suttogásba ment át. Szívem egyre hevesebben vert, egyre több könny gyűlt össze a szememben. Már alig láttam, de nem sírhatok! Nem most...
 - Fontos vagy nekem.
 - Ahogy te is nekem, ezért nem akarom, hogy ekkora áldozatot hozz értem!
 - Visszajövök... - próbálkoztam újra, de tudtam, hogy már reménytelen. Mégis mintha Jamie szemében valami felvillant volna. Mintha elhinné, hogy talán van rá esély, még együtt lehetünk. Hogy nincs minden veszve.
 - Ígérd meg, hogy visszajössz! Hogy nem fogsz meghalni! - A fiú szeme könnyes volt, láttam benne, hogy fáj neki. Fáj akár csak arra gondolnia, hogy meghalhatok.
 - Jamie...
 - Ígérd meg! - kiáltotta, majd egy kósza könnycsepp gurult végig az arcán. Erős késztetést éreztem arra, hogy letöröljem, de nem tettem. Bármi, ami abban a pillanatban boldogságot okozott volna, tilos volt. Féltem, hogy valamelyikünk meggondolja magát.
 Becsuktam a szemem, mire kipréselődött egy könnycsepp. Végig folyt az arcomon, egészen az államig, majd a földre csöppent. Szemem nem nyitottam ki, homlokom összerándult fájdalmamban. Szörnyű volt így látni őt. Nem akartam, hogy ez történjen, csak ki akartam jutni innen. De ez megváltozott. Amikor megismertem Jamie igazi valóját, könnyen tudtam dönteni, kinek kell újra a normális életét élnie. A fiú megérdemelte ezt, mindazok után, ami itt történt. Nem tudtam volna megszámolni, hányszor mentett vagy védett meg, hányszor szálltunk szembe együtt a szörnyekkel. Hirtelen rádöbbentem, hogy ha most meghalok, elveszítem őt is.
 De ezt az áldozatot meg kellett hoznom. Érte.
 - Ígérem. - Szavam nem volt igaz. A mondat egy hazugság volt, és ezt valahol legbelül Jamie is tudta, de képtelen volt elfogadni. A fiú láttán gombóc nőtt a torkomban. Nem tudtam, mit tegyek. Mindennél jobban vágytam a csókjára, hogy ajkaink egybeforrhassanak, de már túl késő volt. Elrontottam mindent.
 Óvatosan a kard markolatára csúsztattam a kezem, majd kivettem az övemből. Lassan emeltem magam elé, nem akartam, hogy ilyen hamar érjen véget. Átnyújtottam Jamie-nek, aki könnyes szemekkel vette el. Kezeink egy pillanatra összeértek, én pedig nem akartam elengedni a fegyvert. Rossz érzés kerített hatalmába, gyomromban ezernyi pillangó repdesett. A fiú keze megremegett, mire elengedtem őt. Úgy éreztem, mindjárt elhányom magam. Behunytam a szemem, és vártam hogy lecsapjon. Türelmes voltam, tudtam, hogy nem fog olyan könnyen menni. De éreztem, hogy az életem most véget ér. Többé nem látom Jamie-t, sem senki mást. Talán örökké egyedül fogok bolyongani a szellemek világában. Lesz időm végig gondolni az életemet, a hibáimat. De egy dologban biztos voltam; most jól döntöttem.
 Pár perccel később még mindig álltam, ami azt jelentette, hogy Jamie nem mérte rám a végső csapást. Kinyitottam a szemem. A látvány, ami elém tárult, hihetetlenül meglepett. A fiút rázta a sírás, szemeit lehunyta, térdei alig tartották meg őt. Összeszorult a torkom, a lélegzetem elállt. Eddig nem is gondoltam rá, hogy Jamie-nek ez milyen érzés lehet. Én nem akartam megölni őt, mert nem lettem volna rá képes, de neki meg kell tennie. A helyébe képzeltem magam, és a sírás kezdett kerülgetni. 
 Menni fog, meg tudod csinálni! 
 - Tedd meg - szóltam rá, mire összerezzent. Kinyitotta a szemét, és én halványan rámosolyogtam, de ez nem volt őszinte. Féltem, és a szemöldökömet ráncoltam. De Jamie mintha kicsit megnyugodott volna. Erőt vett magán, majd felemelte a kardot. Újra becsuktam a szemem, és éreztem, hogy többé nem nyithatom ki. Többé nem érezhetem a testének közelségét, nem érhetek hozzá. Nem lesznek gondjaim, nem érzek többé semmit sem. Ez kissé megnyugtatott, de megremegtem. A hideg futkározott a hátamon, de nem törődtem vele. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a kard még mindig nem ért hozzám. 
 És akkor Jamie leheletét éreztem az arcomon. Melegséggel árasztott el. Azután az ajkai gyengéden az enyémnek nyomódtak. Alig ért hozzám, hogyha nem akarnám, bármikor el tudjak húzódni. De én ezt akartam, nem vágytam semmi másra. Megérintettem az arcát a két kezemmel, és közelebb húztam magamhoz. A szája az enyémre préselődött, amitől forróság öntött el. Karjait a derekamon pihentette, én pedig az egész testemmel érezni szerettem volna, hogy ott van, velem van. Hogy ez nem egy álom, hanem a valóság. Nem voltam benne biztos, de akkor sem akartam, hogy vége legyen. Tökéletes pillanat volt egy tökéletes emberrel. 
 Majd Jamie elhúzódott, de nem engedett el. Szemébe néztem, ami ragyogott. Boldog volt, mire elmosolyodtam. Aztán minden problémám a nyakamba zúdult, mint valami vízesés. Elengedtem a fiút, és ő sem habozott. Bólintottam, mire összeráncolta a szemöldökét.
 - Itt az idő. - Ez volt a a végszó, felkészültem a halálra. Talán már Jamie is belenyugodott, hogy meg kell tennie. Nem tudtam, mit érezhetett, de ennél szebb befejezést nem is kaphattam volna.
 Egész életemben arra vágytam, hogy valaki szeressen annyira, hogy az életét is képes legyen feláldozni értem. Nem feltétlenül kell megtennie, az nem számít, csak szeretném érezni, hogy tényleg létezik ilyen és nem csak a filmekben vagy mesékben. Kiskorom óta az igaz szerelemet akartam. Szerettem volna első látásra beleszeretni valakibe, később pedig boldogan élni, amíg meg nem halok. Talán most én áldozom fel magam Jamie-ért, de megvan az érzés. Ennél többet nem is kívánhattam volna.
 És akkor valami hideg hatolt át a bőrömön, egyenesen a szívem felé véve az irányt. Gyomrom görcsbe rándult, de tudtam, hogy ennek így kellett történnie. Jamie kihúzta a testemből a kardot. Lélegzetem akadozott, alig jutottam levegőhöz. Számba vér gyűlt, ami lassan folt végig az államon. Az utolsó pár pillanat tűnt a leghosszabbnak. Hallottam a fiú kiabálását, éreztem aggódó tekintetét magamon, de olyan volt, mintha egy üvegfal választana el minket. Tudtam, hogy ott van, de semmit sem tehetek érte. Térdeim megremegtek, a lábam nem bírta el tovább a súlyomat. Hátraléptem egyet, majd összeestem. Vért köhögtem fel, fuldokolva vettem a levegőt az orromon át. Szívem egyre lassabban vert. Kinyitottam a szemem, de csak az eget láttam homályosan. Majd egy árnyék tornyosult fölém. Jamie sötét alakja volt az. Mondani akart valamit, láttam, ahogy a szája mozog, de nem értettem őt. 
 - Sze... retlek - suttogtam az utolsó leheletnyi erőmmel. A fiú szeméből könnyek patakzottak, majd térdre esett mellettem. Ez volt az utolsó, amit láttam. Aztán az egész világ halványulni kezdett, egyre kevésbé érzékeltem a körülöttem történő dolgokat. 
 Azt mondják, mielőtt meghalunk, lepereg előttünk az egész életünk. De ez nem így van. Csak azokat az embereket láttam, akik fontosak nekem. Ott volt anyám, aki mindig vigyázott rám. Láttam apát, aki lehet, hogy börtönben töltötte az elmúlt éveket, és nem is volt olyan jó kapcsolatunk, de ennek ellenére őt is ugyanúgy szerettem. Aztán jött Hanna, akivel mindig olyan tökéletes testvéri kötelék volt közöttünk, mint a filmekben. És a nagyiék, és persze minden barátom, aki tényleg közel állt hozzám. És láttam még valakit. Az emberek és az emlékek között ott volt Jamie is, akivel talán nem túl régen ismerkedtem meg, és nem is alakult minden a legfényesebben, mégis éreztem iránta valamit. Kötődtem hozzá, annak ellenére, hogy rettegtem a démon énjétől. De annyi mindenen mentünk keresztül. Ez a rövid idő sok mindenre megtanított. Nem tudnám őket szavakba foglalni, de éreztem, hogy fejlődtem, hála Jamie-nek. Túl sokkal tartoztam neki, még akkor is, ha ő ezt nem így értelmezte. Hálás voltam neki mindenért, de legfőképp azért, mert tökéletessé tette az utolsó pillanataimat. Sosem gondoltam volna, hogy ő lesz az, akiért mindenemet feláldozom majd. De tudtam, biztos voltam benne, hogy jól döntöttem.
 És éreztem, ahogy az élet hullámai bezárulnak a fejem felett.

2 megjegyzés:

  1. Te jóságos ég.. hát fátyolos a szemem az biztos.. Úgye most valahogy fel fog ébredni a halálból? Vagy Jamie megmenti vagy mit tudom én.. boszorka csináljon valamit! :(
    Kezdve az elejéről nagyon jó rész volt.. imádtam. Tetszett, hogy annyira bizonytalan volt és nem akarta elveszteni. Majd rohamosan őrűlt tempóban kezdett kalimpálni a szívem mikor kimondta Jami neki , hogy szeret, mert már eszméletlen rég óta vártam arra a pillanatra. És a csók.. igazándiból az egészet fantasztikusan írtad le.. hihetetlen írónő vagy.. és a vége :( Pedig már úgy reménykedtem , hogy nem öli meg..:( kíváncsi vagyok , hogy most mi fog történni.. kérlek nagyon nagyon gyorsan hozd a kövit!!!!! *.* *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát nagyon szépen köszönöm:) de sajnos már nem lesz túl sok rész. ezt az egészet egy törperegénynek szántam.. de nagyon örülök, hogy tetszett :D sietek a következővel

      Törlés